Röviden: egyre kevesebbet. És mit ér a fizetésünk? Az is napról napra kevesebbet. A béreket a vállalatok kilencven százalékában az elmúlt két évben nem emelték, legalábbis az egyszerű munkásét biztosan nem. Pedig a dinár gyengülését és a fizetések stagnálását, esetleg csökkenését főleg a kispénzű emberek érzik. A politikusokat, az igazgatókat, a cégvezetőket, akik ötször, de akár tízszer is többet keresnek az átlagnál, valószínűleg nem vágja földhöz az infláció. Apropó átlag. A minap olvasom, hogy a júniusi átlagbér Szerbiában 34 161 dinár. Földhöz vágom magam.
Hát ki keres itt ennyit? Ez az átlag egy baromság, csak arra való, hogy idióta statisztikai kimutatásokon jól fessen. Az átlagember nem harmincezer dinár felett, hanem húszezer alatt visz haza. Ezzel kéne foglalkozni, nem az átlagot kellene lebegtetni. Mert való igaz, ez így nem is hangzik olyan rosszul. Csak az a baj, hogy úgy jön ki a harmincnégyezer dinár, hogy a dolgozók hetven százaléka 15–20 ezret keres, egy szerencsésebb, nagyon vékony réteg talán megkeresi a 30–35 ezret, a kiváltságos 10 százalék meg arat. Akkor miről is beszélünk?
De ha már ennél a bizonyos átlagbérnél tartunk, azt sem árt megemlíteni, hogy a két évvel előtti júniusi átlagbéren, ami 32 ezer dinár volt, 412 eurót vehettünk, a tavalyin, ami 31 ezer dinár volt, 341 eurót, a mostanin, ami 34 ezer dinár, már csak 322 eurót. Sajnos ez azt jelenti, hogy a két évvel ezelőtti átlagbér majdnem 100 euróval többet ért, mint a mostani. 2008 augusztusában még 76 dinár volt az euró, tavaly 93, most meg 106 dinár. Ez az óriási emelkedés azért olyan nagy baj, mert mindent az euróhoz viszonyítunk.
A legtöbb mester euróban szabja meg a munkadíjat, a napszámos euróhoz köti a napszámot, az áramot emelik, mert gyengül a dinár, és még a nyaralásokat is euróban kínálják, minden évben drágábban. Persze nyaralásra már nem nagyon szokott maradni. Magamból kiindulva: két hónappal ezelőtt még úgy terveztük, majd elmegyünk Isztriába tíz napra, néhány héttel később még mindig az Adriánál tartottunk, de már csak egy hétről ábrándoztunk, néhány hete pedig már le is mondtunk a tengerről. Az álomvilágból visszatértünk a valóságba, ahol a két átlagbér alatti fizetésünkből bizony nem futja tengerparti flancolásra, hiszen valamiből a számlákat is fizetni kell és enni is jó lenne valamit.
Amíg nem mentem férjhez, nem is gondoltam volna, milyen sokba kerül egy háztartás vezetése. Amióta azonban a saját lábamon állok, folyamatosan azt tanulom, hogyan lehet ugyanannyi fizetésből ugyanazokat a termékeket egyre több pénzért megvásárolni. Mert akárhogy nézem, én most is ugyanannyit szeretnék enni, ugyanannyi új ruhát, új cipőt vennék, ugyanannyit szórakoznék és ugyanannyi szolgáltatást szeretnék kifizetni ugyanannyi pénzből, mint két évvel ezelőtt, de akárhogy próbálkozom, nem megy.
A megoldás: kevesebbet kell enni, olcsóbb ételt kell venni, kevesebb új ruha után kell áhítozni, és fizetni kell a számlákat. Ha eddig netalán Ariel mosóport használtunk, ezután jó lesz a Tide is, ha eddig Carnex teakolbászt ettünk, megteszi a párizsi is, ha Rama margarint vettünk, rájövünk, hogy a Dobro jutro is ehető, ha eddig Coca-Colát ittunk, a jövőben jó lesz a Step kikeverős üdítő is, ha eddig hetente tankoltuk a kocsit, ezután elég lesz kéthetente is. Ez már szinte kezd működni.
Az ember sajnos képes arra, hogy egyre kevesebb és kevesebb pénzből éljen, és egyre igénytelenebb legyen. De hol van ennek a vége, a vegetálásig menetelünk? Mert azzal senki sem kecsegtet bennünket, hogy ennél rosszabb már nem lesz. Sőt, még csak most jön az ősz. Ismét fel lehet emelni a kenyér árát, a tej drágulására már csak egy-két hetet kell várnunk, de hamarosan az áram emelésére is találnak ürügyet, aztán majd szépen lassan felemelik a gáz árát is. Szóval jók a kilátások. Az életszínvonalunk csökkentését a tökélyig fejleszthetjük.
A télen megpróbálkozhatunk pl. egyetlen fűtött szobában meghúzni magunkat, kenyeret lehet, hogy elég lesz csak minden másnap venni, a heti húsadag is tovább csökkenthető, a ruhavásárlás teljesen mellőzhető, ha meg egy kis szórakozásra vágyunk, marad az otthoni kártyaparti abban a bizonyos fűtött szobában.
