Hogy Suzana Vukosavljević kukoricát címerezett, önmagában nem hírértékű esemény. Suzana 18 éves és vak. Ha két hónappal később – azaz időre – hozza őt világra az édesanyja, talán annak a 12 Banja Luka-i koraszülött csecsemőnek a sorsára jut, akik a boszniai háború idején azért vesztették életüket, mert a katonai blokád miatt a kórház koraszülött osztályán nem volt oxigénellátás. Ő ekkor, 1992 májusában már egy hónapja otthon volt édesanyjával, de koraszülött ikerfivérét és látását elvesztette. Hároméves volt, amikor a Vihar nevű hadművelet Törökbecsére sodorta a családot.
A sors fintora: épp a hadművelet 15. évfordulóján látogatom meg őket otthonukban, de amikor megérkezem, kikapcsolják a tévét.
– Ne is kérdezze... Amióta erről szól a tévéműsor, az idegeim megfeszültek, mint a húr. Este megterített asztalunk volt, másnap mezítláb kellett világgá mennünk az otthonunkból, a Sisak melletti Drljačáról. 19 napon át mentünk, csak mentünk a fiammal meg Suzóval, azt se tudtuk, hova. A lányaim ekkor már férjnél voltak, az uram meg menet közben hagyott el egy másik nőért – meséli Danica, az édesanya.
Ha nincs a háború, Suzana talán látna?
– Így van. Ez a politika bűne: a politikusok kifőzték, a népek megszenvedték a háborút. Reméljük, soha nem ismétlődik meg, és újra lesznek vegyes házasságok. Mindenkinek az ereiben vörös vér csörgedezik, és isten is egy van. Nem vagyok nacionalista, nekem több katolikus segített, mint pravoszláv. Menekülés közben ismerkedtünk meg finn barátunkkal, az UNPROFOR-nál szolgált, szót érteni sem tudtunk – én nem beszélek idegen nyelven, ő sem a miénken. De sírt, amikor találkoztunk – tudja milyen az, amikor egy férfi sír? Ő katolikus, hat gyereke van, támogatta Suza műtétjeit is, évente ellátogat hozzánk Finnországból; amikor pedig Suza balesetet szenvedett (leforrázta magát), a húsvéti ünnepeket hagyta ott, és repült hozzánk. Aztán ott van az elhunyt Patrik doktor, ő meg magyar volt – csak a legjobbakat mondhatom róla is.
Suzana már tavaly is címerezett, de volt, hogy barackot vagy cseresznyét szedett. Amikor 2006-ban beköltöztek a kis házba, ahol most élnek, édesanyja az udvaron elültetett néhány kukoricát, Suzana azokat letapogatta, megismerte, ezért tudott címerezni a földeken: beállították szépen a sorba, és ő édesanyja mellett, kukoricáról kukoricára haladt – eleinte kicsit lassabban, bizonytalanul, de később rendesen belejött. Nem is találtak utána egy elhagyott címert sem az ellenőrök.
No és a barack meg a cseresznye? Azokat hogy tudták szedni?
– A cseresznyefák alacsonyak voltak, mondom neki: Suzo, állj a fa alá, ő odaállt, én adogattam neki fentről a gyümölcsöt, ő meg úgy válogatta le a szemeket a szárról, mintha fejne…. A barackot meg jobban szedte, mint a látók: tapintással hibátlanul megérezte, melyiket kell leszedni. Még a ládát is maga vitte – meséli Danica.
– Ha nem viszed magaddal a ládát, meglopnak, tudod? – ezt már a lány fűzi hozzá.
Mindketten bizalmatlanok kissé: Danica szerint gyakran kiforgatják a szavaikat, Suzana pedig arról mesél, igazi barátai nemigen vannak, ritkák az önzetlen és őszinte látogatók. Még a nővérei sem járnak hozzájuk, szégyellik „vaksi” húgukat, meg talán új otthonukat is irigylik tőlük. Pedig nem mindig volt saját tető a fejük felett, egy évig sorstársaikkal egy menekülteket elszállásoló központban húzták meg magukat, ahol a fürdőszoba lett az övék: utolsókként ágyazhattak meg a fürdő kövén, reggel elsőkként kellett ébredniük. Nagylelkű és névtelen adakozóknak köszönhetően később albérletbe költözhettek. A mostani házat az olasz Itersos humanitárius szervezet vette meg nekik, nagyjából bútorostul, de barátok is segítettek otthont varázsolni a házból, amelyben Suzana szinte mindent elvégez egyedül: ablakot pucol, kávét főz, mosogat, porszívóz.
– Boltban is vásárolok, sőt válogatok. Én érzem, ha valami tetszetős vagy szép, de ezt nem értik meg, azt hiszik, látok, csak kamuzok. Nincs az a pénz, amiért én azt hazudnám, hogy látok, ha egyszer ez nem igaz!
Suzana a telefont is használja, SMS-ezni is tud, pedig írni és olvasni nem tanult meg:
– Nem jártam iskolába, mert édesanyám nélkül nem akartam elmenni Zimonyba, ahol vakokat és gyengén látókat oktatnak. Szerettem volna Nagybecskereken heti két alkalommal Braille-írást tanulni, de itt, a vakok szövetségében valaki azt mondta, nekem ezért Belgrádba kell mennem, hát nem mentem oda sem…
Suzana több szemműtéten is átesett, operálták Belgrádban meg az oroszországi Kalugában néhányszor. A harmadik alkalom után Suzana már látott egy kis fényt. Orvosaik biztatására leleteiket elküldték Németországba, Spanyolországba és az Egyesült Királyságba – a spanyolok már jelezték, hogy nem tudnak segíteni, de Suzanáék még reménykednek, hátha máshol még vissza tudják adni a látását.
– Az orvosok azt mondták, külföldön valami implantátumot ültetnek be, és legjobb lenne személyesen elmenni kivizsgálásra. Nekünk erre nincs pénzünk, ezért kiküldtük a leleteket. Most a kalugai orvost várjuk ismét Újvidékre, és elmegyünk az újvidéki szemészetre is, erre a kivizsgálásra gyűjtöttem a pénzt, ezért dolgoztam most.
Suzana azt mondja, ha sikerülne a műtét, befejezné az iskolát is. Egy nyitott, kíváncsi és értelmes lány, aki nem fél a műtéti kockázatoktól, és nem félti az életét. Azt mondja: 18 év sötétségben hosszú idő, és neki nincs mit vesztenie.
