(Sztojánovity Lívia felvétele)
Amikor Ferenc és Emma 1950. október 15-én örök hűséget esküdött egymásnak Szabadkán, tudták, házasságuk egy életre fog szólni, s a mai napig ugyanúgy ragaszkodnak egymáshoz, mint az elején. A Cservenák házaspár egy hete ünnepelte hatvanadik házassági évfordulóját, így talán joggal faggathatjuk őket, mi a hosszú, boldog házasság titka, és ők válaszolnak is: a szeretet.
Ha arra gondolunk, hogy egy elidegenedett világról és sokszor a gyorsan felbomló emberi kapcsolatokról szólnak mindennapjaink, ez a mély, szeretetteli szövetség csillagként ragyog fel előttünk. A hatvan év békében, szeretetben röppent el, mondják, ahol Ferenc volt a kenyérkereső, mint kántor, Emma pedig tisztviselőnőként dolgozott egy ideig, de amikor férjhez ment, már csak a családnak szentelte életét.
– Szép volt nagyon ez a hatvan év, de gyorsan elmúlt. A családomnak koporsós üzlete volt, ő meg mindig bejött hozzánk, és kérdezte, van-e temetés. Mindig viccelődött velem, de így lassan megismertük és megszerettük egymást. Minden nap jött, hogy udvaroljon egy kicsit. Nagyon szépen udvarolt – emlékszik vissza Emma a régi időkre.
– Akkoriban más volt minden, nem volt még diszkó, ahová elmentek a fiatalok szórakozni – teszi hozzá Ferenc. – Sokat sétáltunk, meg Emmáéknak volt zongorájuk és mikor elmentem hozzájuk, négykezest játszottunk. Meg akkor még nem volt szabad megcsókolni egymást, meg ilyenek, csak a másik kezét lehetett megfogni. De alig vártuk, hogy találkozzunk. Szerettük egymást, de a házasság mellett szólt az is, hogy szerettünk volna lakást kapni, így először a polgári esküvőt tartottuk meg október 7-én, és pár napra rá már megvolt a lakás is. Aztán a következő szombaton a templomban is összeházasodtunk.
Mint mondják, mindkét szertartás csak jobban összekötötte őket, de míg a polgári esküvő a legszűkebb családi körben zajlott le, az egyházi esketésre rengetegen eljöttek, ott volt a fél város, és a lakodalom is napokig tartott. Ha a vendégek elfáradtak, hazamentek, kipihenték magukat és megint jöttek. Még szerdán is vágtak hét pulykát, annyian visszajöttek, mondja Emma.
A következő években Emma a háztartást vezette és segítette férjét a munkájában, Ferenc pedig kántorként dolgozott. Egy emberként állítják, hogy az elmúlt hatvan évnek nem voltak krízisei, viszont házasságuk legszebb időszaka kétségtelenül az volt, amikor megszületett az első, majd a második fiuk is.
– Jó apa volt az én tatám, meg mindvégig jó férj is. Sose veszekedtünk, nem volt neki rossz tulajdonsága, sem rossz szokása. Nagyon szerettük egymást, és emiatt volt az életünk könnyű és szép – jelenti ki Emma.
– A szeretet a legfontosabb! Még a tízparancsolat is kimondja, szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Azt meg, hogy milyen a másik, valahogy érzi az ember. Meg nem kell mindig, hogy nekem legyen igazam. Egyszer én engedek, holnap meg a másik. Az ötvenedik évforduló is olyan, mintha csak tegnap lett volna. A többi is így repült el. Most a hatvanötödik a célunk, de azt meg is kell érni. Én a nyolcvannegyedikben, ő meg a nyolcvanadikban van. Mondtam is neki sokszor, csillagom, neked magázni kellene engem! – nevet Ferenc.
– Ugyan már! Hiába a négy év korkülönbség, mindig azt mondom, mi egy idősek vagyunk, mert egy napon esküdtünk – inti le férjét Emma.
A hatvanadik házassági évfordulójukat rokonok és barátok gyűrűjében ünnepelték, ahogy az előző években is. Ahogy a házaspár meséli, a topolyai tiszteletes miattuk utazott Szabadkára, hogy velük ünnepeljen és ő tartsa meg a szentmisét, de jött vendég Kanadából is és persze sok barát, meg a család unokástul. A csendes mindennapokat így most alaposan felforgatta ez a különleges évszám, amikor Ferenc és Emma újra átélte az ifjú párnak kijáró figyelmet és fogadták a gratulációkat. Közös életüket pedig, mely eddig is tele volt sok szép emlékkel, közös élménnyel, utazásokkal, ünnepekkel, s amire a mai napig örömmel gondolnak vissza, a szeretteik körében való ünneplés most tovább gazdagította.
