Nemzeti gyásznapunkon az idén is a bánáti Eleméren tartották a központi megemlékezést – de az eddigiektől eltérő protokoll szerint. A Szent Ágoston katolikus templomban ugyanis nem volt szentmise és nem helyezték el a kegyelet virágait Kiss Ernő honvédtábornoknak a templom szentélye alatti nyugvóhelyén. A megemlékezés a templom előtt zajlott, a Himnusz éneklésével kezdődött és a Szózattal zárult.
A megemlékezés szervezője, a nagybecskereki Petőfi Magyar Művelődési Egyesület azt a megindoklást kapta a nagybecskereki püspökségtől, hogy a templom területén folyó munkálatok miatt történt a változás.
– A nagybecskereki püspökség értesített bennünket, hogy felújítási munkálatok zajlanak, és ezért nem a megszokott módon történik az emlékezés. De mi szervezők, ragaszkodtunk a helyszínhez – hallottuk Jenovay Lajostól, az egyesület elnökétől.
Fotó: Ótos András
A megemlékezésen beszédet mondott Mihálkó Sándor, Magyarország belgrádi nagykövetségének tanácsosa.
– Döntéseik során nem a pillanatnyi hasznot, hanem a nemzeti érdeket, a hosszú távú célokat, a jólét megteremtésének lehetőségét, a békességet, és a fejlődést tartják szem előtt. Akik a haza javára kívánnak alkotni, és akiknek döntéseit, bármilyen nehezek is legyenek azok, akár saját magukra nézve, a jövőbe, a nemzet túlélésébe vetett megrendíthetetlen hit irányítja. Nemzeti hőseink példamutatása mindannyiunknak iránymutató kell hogy legyen. Ebben a szellemben állunk most itt, és ezzel a gondolattal kell a jövőbe is tekintenünk – mondta a tanácsos.
Mgr. Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke hangsúlyozta, hogy 1848 emléke és az 1848-as követelések a világosi fegyverletétel után is tovább élnek nemzetünkben. Hogy emlékeztessünk arra, hogy lehetnek nálunk hatalmasabbak, és lehetnek nálunknál erősebbek, de nincs az a földi erő és nincs az a földi hatalom, amely az 1848. március 15-én megfogalmazott törekvéseknek útját állhatná, és amely március 15-e és október 6-a méltó megünneplésének bármikor és bárhol gátat szabhatna számunkra. Mint ahogy nincs az a földi erő és nincs az a földi hatalom sem, amely képes volna feltartóztatni a saját útját járni akaró, a saját lehetőségeinek a kiaknázását kívánó Kárpát-medencei magyarságot.
– A történelem nem szakítható el a jelentől és a jövő útkeresésétől sem. Hiszen mindennek az is az értelme, hogy a nemzet megmaradását segítsük, amiért vértanúink is életüket adták. Segítse ez a mai nap, ez a megemlékezés itt az eleméri római katolikus templom előtt történelmi sorsközösségünk tudatosítását az itt élő többi nemzettel, és segítse ez a nap nemzetünk megmaradását is – mondta a Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke a megemlékezés után kijelentette, hogy a nemzeti gyásznap, ugyanolyan emelkedett volt, ugyanarról szólt a nap, ugyanaz az érzés és ugyanaz a hangulat lengte be a teret, attól függetlenül, hogy a tér most sokkal nagyobb volt.
– Simogatott bennünket a jó Isten a verőfénnyel és a meleg napsütéssel. A megemlékezés, a nemzeti gyásznap, az nem helyfüggő és azt nem ronthatja el senki. Még akkor sem, hogyha lehet, hogy valakinek ez volt a szándéka. Nem látok itt semmit, ami megakadályozta volna, hogy a megszokott módon emlékezzünk, hogy szentmise legyen, és azt követően pedig a kriptában koszorúzzunk. Az idén nem így történt. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy hihetetlenül fontos a folytonosság, a folyamatosság. Megvárjuk, amíg befejeződnek a munkálatok és újra vissza tudunk térni oda, ahol megszokott módon szoktunk emlékezni – mondta a VMSZ elnöke.
Mivel nincs a helyén Kiss Ernőnek az eleméri templom kertjében 2016-ban felállított mellszobra sem, így a koszorúkat a templom homlokzatán levő emléktáblára, illetve az elé helyezték el. Az anyaország nevében Mihálkó Sándor és Kaizinger Tibor, a szabadkai főkonzulátus első beosztott konzulja koszorúzott.
Vértanúink
A tizenhárom aradi vértanúból négyet a Délvidék adott. Schweidel József zombori, Leiningen Westerburg Károly ugyan németországi születésű, de felesége révén törökbecsei nagybirtokos lett. Kettőnek, Lázár Vilmosnak és Kiss Ernőnek a sorsa pedig Nagybecskerekhez kötődik.
Lázár Vilmos Nagybecskereken született, később Temesvárra került, Kiss Ernő Temesváron született, de birtokai Nagybecskerek közelében, Magyarittabén és Eleméren voltak. Mindketten örmény származásúak, egyik szegény, a másik pedig dúsgazdag családban született. Egyiknek szobrot emeltek Nagybecskerek főterén, a másiknak emléktábla jutott. A sors azonban egyformán kegyetlen volt mindkettőjük iránt: abban a „kegyelemben” részesültek, hogy akasztás helyett golyó általi halálra lettek ítélve. 1849. október 6-án, Aradon az elsők között végezték ki őket.
