A Szerbián végigsöprő sztrájkhullám sokak véleménye szerint mégsem a gazdasági világválság hazánkba begyűrűző hatásainak következménye. Még ha kiváló kifogásnak is tűnik, okait nem az óceánon túl, hanem saját házunk táján kell keresni. Talán véletlen időbeli egybeesés, de a társadalom nagyobb hányada most szembesül az évekkel ezelőtt végrehajtott, fosztogató jelzővel is illethető privatizáció következményeivel. Ugyanis a sztrájkok döntő többsége a közelmúltban átszervezett, magánosított, ilyen vagy olyan formában tulajdonost váltott vállalatokban robbant ki. Magyarán, a munkavállalók most néznek farkasszemet a rosszul megválasztott privatizációs modellel.
Mit is követel az utcára vonuló, hangját hallató néptömeg? Elsősorban elmaradt béreik kifizetését, de jogvesztettségük miatt is tiltakoznak. Számos vállalatban július elején, egészségügyi könyvecskéjük hitelesítésekor szembesültek azzal a munkavállalók, hogy munkaadójuk elmulasztotta befizetni a beteg és nyugdíjbiztosítási járulékokat, mások nem teljesítették a privatizált vállalatokból távozóknak kijáró szociális programban foglalt kötelezettségeket, és a munkások nem részesültek az ígért részvényekből sem. A sztrájkolók azt is felróják, hogy az állam nem bánik eléggé kemény kézzel az új tulajdonosokkal, akik hacsak tehetik, elsiklanak az adásvételi szerződésekben foglaltak teljesítése mellett. Az sem mellékes, hogy a munkások jogerős bírósági ítéletekkel sem szerezhetnek érvényt igazukat, mert az időigényes per végéig a vállalat vagyonából szép kevés marad, és az új tulajdonos nyomát bottal üthetik. Persze, ha egyáltalán ismert a kiléte.
Mit tesz az állam? Az állam az évek óta tapasztalható figyelmeztető jelekre nem figyelt fel, a munkások érdekében védőintézkedéseket nemigen foganatosított, csupán akkor, ha már szorul a kapca, a tűz oltására ugrik. A nyugalom kedvéért rendezi egyes vállalatok foglalkoztatottjainak elmaradt nyugdíj- és betegbiztosítási lemaradásait, közbenjár a be nem jegyzett szolgálati évek elismerésében, némi fizetséget kínál az éhező tömegnek. Azonban ez nem elég. A tisztázatlan járulékok miatt valaki felelősséggel tartozik, akárcsak az, ki elmulasztotta ennek ellenőrzését. Megengedhetetlen, hogy az éhező had ujjaik csonkításával, a sorompók eltorlaszolásával kényszerítsen egyeseket feladataik és kötelezettségeik teljesítésére. Ha a közpénzek továbbra is a kiválasztottak hanyagságának jóvátételére, a szociális béke védelmére folynak el, az államkincstár látja kárát. Akkor pedig az utcák aszfaltja még forróbb lesz.
