Majdnem harminc évvel ezelőtt Székelykevén jártuk a temetőt. Sírfeliratokat gyűjtöttünk. Neveket írtunk a jegyzetfüzetünkbe. Persze, már nincsenek meg a papírra írt szövegek, vagy valahol elhagytam, vagy a padláson kallódik, porosodik a sok limlom között a kockás irkalap. Egyszer meg kellene keresni...
Annak idején a tanárnő azzal bocsátott útra bennünket, mindent írjunk föl, minden névnek, évszámnak és sírversnek maradjon nyoma. Biztosan tudta, amit mi kezdők még csak sejtettünk... Hogy ez a múltunk egy darabkája. Töredékek. Emlékek. Mesék a létünkről.
Mert az ember ragaszkodik a gyökereihez. Ilyenre teremtettek bennünket, kell a kapaszkodó, a bizonytalanságban elveszünk, kicsúszik lábunk alól a talaj. Fontos nekünk a családi nevünk, öregapánk és öreganyánk, dédapánk és dédanyánk keresztjét vigyázzuk, amíg vagyunk. Az esti mesék történeteit, az altatók nyelvét, a dallamok hangulatát igyekszünk átadni a gyereknek, aztán az unokának és ha lesz rá lehetőségünk, talán a dédunokának is.
Mit lehet hát mondani arról a népről, amelyik aprópénzre váltja a múltját azzal, hogy évtizedenként megfizetteti a sír bérleti díját? Úgy látszik, az utolsó nyugvóhely csak addig jár, amíg vannak közeli hozzátartozók, amíg van, aki fizet a sírhelyért. Különben ezt is áruba bocsátják. Eladják a múltat, a múltunkat. Fejünk fölül a sírhantot. Nyoma sem marad, hogy itt éltünk ezen a vidéken.
Öregedő, egykéző, zsellérsorsú nép vagyunk. Nekünk nincsenek nemzeti sírkertjeink, nincsenek műemlékké nyilvánított temetőink. De azért vannak emlékeink. Vannak kő- és fakeresztjeink, fejfára boruló angyalaink, borostyánnal körülölelt síremlékeink. Hova lesz így a múltunk, ha eltűnik a fejfa a fejünk fölül? Ki emlékszik majd ránk? Magyarra, ruszinra, románra, szlovákra, cigányra. Hova lesznek a neveink, az emlékeink, az utolsó cédulára írt üzenetünk?
Az utolsó cédula, kortárs költő szavaival, kőből van, vagy fából, ha kevés pénz. Cédula, amelyen egy szó, egy mondat, egy dátum jelez valamit rólunk, cédula, amit történetekkel lehet körülvenni, cédula, ahova elzarándokolhat esetleg száz év múlva valaki. Vagy mondjuk sírfeliratokat gyűjthet egy csoport diák.
Albérlők vagyunk. Albérlők lettünk ott, ahol végső otthonunkat hittük. Pedig nem tíz évre, hanem hosszú évszázadokra, az örök életre vettük meg utolsó helyünket a földön. A földünkön.
