Időbélileg kijelölhető-e, mikor kezdődik egy ország és népének tragédiája? Talán a Memorandummal, amely Szerbiát és a tagköztársaságok szerb polgárait Jugoszlávia egyedüli veszteseinek tüntette fel, ezért hátrányos helyzetük javítását halaszthatatlan feladatnak kiáltották ki.
E nacionalista, soviniszta, országbomlasztó iromány szerzői a Belgrádból irányított, központosított államot tekintették üdvözítőnek, holott tudatában voltak, hogy az ország más nemzeteit és nemzetiségeit a nagy szerb hegemonikus törekvések aggodalommal, félelemmel töltik el, s serkentik a föderációs és konföderációs törekvéseket.
Talán a közmegegyezésen, a kölcsönös engedményen alapuló politika más irányt szab a történelemnek, ha a hírhedt VIII. ülés győztesei nem némítják el a józanul gondolkodókat, a csak az egy igazság létezését tagadókat, ha vezérszónokai nem vetik fel a szerintük a Szerbiától elorzott területek kérdését, noha közismert, hogy a térkép átrajzolása elképzelhetetlen súlyos vérveszteség nélkül.
Történt mindez abban az időben, amikor Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió akkori vezetője felismerte, hogy a birodalom és a szövetségeseivel való megkövesedett kapcsolat többé nem tartható fenn, meg kell reformálni, s hallgatólagosan elismerte a többpárti választások jogát. E folyamat vezetett el a berlini fal összeomlásához.
Szerbiát az a szerencsétlenség sújtotta, hogy a hatalmat bitorló nacionalisták nem ismerték fel a reform égető szükségességét, s nem érzékelték, hogy gyökeresen megváltoztak a nemzetközi körülmények. A parlamenti demokrácia, a jóléti társadalom kiépítése helyet a szerbség számbeli fölényét kiaknázva megkísérelték uralmukat kiterjeszteni az egész országra.
E végzetes útra térve elsődleges célul a szerbiai tartományok jogainak megnyirbálását, valójában eltörlését tűzték ki. A leggyengébb láncszemnek Vajdaságot tekintették, s két évtizeddel ezelőtt először kísérelték meg a tartományi testületek megbuktatását: július 9-én Matija Bećković, Vojislav Šešelj és más nacionalisták és a kosovói titkosrendőrség nyugalmazott főnökeinek vezetésével érkezett meg a több száz fős csoport Újvidékre. Végigvonultak a város főutcáin, soviniszta, uszító, gyűlöletszító dalokat énekeltek, jelszavakat kiáltoztak, majd a Tartományi Képviselőház előtt gyülekeztek. E puccs kudarcba fulladt, mert Újvidék és más tartományi városok polgárai tömegesebben nem csatlakoztak hozzájuk.
Slobodan Milošević és klikkje nem ésszerű, nem az alkotmányt tisztelő, a reálhelyzetet méltányoló magatartásával vonult be a történelembe. Az újvidéki felsülésből azt a tanúságot vonták le, hogy ámítással, hazugsággal meg kell győzni az embereket, hogy Szerbia sorsa nem fordulhat jobbra, amíg nem vívja ki állami funkciókkal felruházott területi egységét, amelynek csak névlegesen részei a tartományok.
A kalandorok e veszélyes gyülekezete háborúra készült a Nagy-Szerbia megteremtésének ábrándját kergetve, s a teljes ellenőrzése alá vont propaganda mételyezte a lelkeket. E cél felé vezető úton, az első kudarc után, három hónappal később, október 6-án az alaposan előkészített államcsínnyel, a hírhedt joghurtforradalommal megfosztották Vajdaságot addigi jellegétől. Gyarmatosították.
Két évtizeddel ezelőtt lapunk hírmagyarázója máig érvényes, időszerű megfogalmazása úgy hangzott, hogy tették ezt a nép nevében, mert a népre mindig hivatkozni lehet. És manipulálni.
Ha hagyja magát.
