,,Az obstrukció a tiltakozás kifejezésének sajátos módja, főleg a parlamentben. Lényege abban van, hogy minden, a parlamenti szabályokban megengedett – elsősorban az agyonbeszélést, vég nélküli felszólalást – felhasznál a nemkívánatos javaslatok, törvények elfogadásának késleltetésére, esetleg megakadályozására,” olvasható a Politikai Kisszótár 1976-ban megjelent harmadik kiadásában.
E dogmatikus, idejétmúlt, hamis ideológiájú megfogalmazás pontatlan, s több szempontból kiegészítésre szorul. Az ellenzék, a demokrácia ellenségei a halogatással nemcsak a számukra elfogadhatatlan törvényjavaslat ellen küzdenek. E taktika alkalmazásával megbéníthatják a parlament munkáját, alááshatják a demokráciát, olyan körülményeket alakíthatnak ki, amelyek révén a polgárok véleményének kikérése nélkül megkaparinthatják a hatalmat.
Šešelj és Koštunica hívei és tanítványai nem egy beterjesztett jogszabály miatt háborognak. A felszólalások végeláthatatlan sorozatával, ocsmány kifejezések, minősítések közbekiáltásával, lármázással, útszéli viselkedésükkel egyfelől választási vereségüket igyekeznek elfeledtetni, másfelől tudatosan azt az elvüket érvényesítik, hogy minél rosszabb a helyzet, az számukra annál kedvezőbb, mert a hatalom megszemélyesítői tehetetlenségének, önmaguk pótolhatatlanságának látszatát keltik.
Mikszáth Kálmán szabadelvű képviselőként még 1895-ben igen helyesen felismerte, s ebből az utókor is levonhatja a tanulságot, hogy ,,az obstrukció a parlamentarizmus legnagyobb nyavalyája. Ha ez sokszor megismétlődik, vagy ha felette keményen lép fel, megöli a parlamenteket egyenként, s végül a parlamentarizmust egészen“.
Az érett, fejlett demokráciák tudatában a képviselőházi garázdálkodás, az áltevékenység, egyszóval az obstrukció veszélyének, szigorú, egyértelmű intézkedéssel védekeznek ellene, még a szólásjog korlátozásától sem riadnak vissza.
Magyarországon elsőnek 1912-ben Tisza István házelnökként lépett fel a parlamenti huliganizmusként is emlegetett obstrukció ellen. Tisza elengedhetetlennek tartotta a hadsereg reformját, a véderőtörvény elfogadását. Az országgyűlési csatározásban az ellenzék az obstrukció eszközével élve megkísérelte meggátoni meghozatalát. Abban a meggyőződésben, hogy a külpolitikai helyzet miatt a katonai készültség indokolt, Tisza István erőszakkal letörte az obstrukciót. Nem engedélyezte a háziszabályok kérdésében szót kérő ellenzéki honatyák felszólalását. Vita nélkül szavazásra terjesztette elő, s a többség elfogadta a véderőtörvényt. Több ízben is rendőrökkel vezetette ki az emiatt tiltakozó, dühöngő képviselőket. Karhatalmi eltávolításuk után Kovács Gyula képviselő az újságírói karzatról leugorva ,,Van itt még ellenzéki!“ felkiáltással előrántotta pisztolyát, háromszor Tiszára lőtt, a golyók azonban célt tévesztettek. Ez volt Tisza István ellen az első merénylet, a negyediket nem élte túl.
Érett, fejlett demokráciák alkotmánya, törvényei tiltják és büntetik az uszítás minden formáját, a gyűlölet szítását, a történelem meghamisítását. Szerbiában még elfogadásra várnak azok a törvények, amelyek éles határt húznak az obstrukció és a szólásjog, a gyűlöletbeszéd és a szólásszabadság között.
Ezek hiányában szabad a kezük a szándékos zavarkeltőknek, a parlamenti demokrácia esküdt ellenségeinek, sírásóinak, önön hatalmvágyukat saját népük érdekei és akarata fölé helyező felelőtlen, veszélyes egyéneknek és csoportoknak.
