Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni! – szakadt fel a fájdalom Babits Mihály egyik utolsó költeményében. Nem valami elvont halálfélelem gyötörte, hiszen az előbbit követő testamentumi fohászként hangzó, rimánkodó versében azt írta, hogy ,,Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! (...) Hisz a te szent gégédet is / kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány / kivégzett: tudhatod, mi az!/ Te ismered a penge élét, vér izét”.
Milyen érzés naponta szembenézni a halállal? Erre hiteles tanú Vladimir Vukčević, a háborús bűncselekmények felderítésével megbízott ügyész, akinek 2003 óta, tehát e tisztségre való kinevezése óta szóbeli és írott formában számtalanszor tudomására adták, hogy élete egy fabatkát sem ér, előbb-utóbb végeznek vele.
E fenyegetőzések nem intézhetőek el kézlegyintéssel, hiszen csak sejthető, hogy Zoran Đinđić kormányfő átgondolt, alaposan kitervelt gyilkos merényletnek esett áldozatul. Likvidálása óta eltelt annyi esztendő ellenére ugyanis az igazságszolgáltatás megrekedt annál a pontnál, hogy Legija, a titkosrendőrség alacsonyabb beosztású alkalmazottja, különleges osztagának rettegett parancsnoka csak úgy önfejűen magához rendelte helyettesét, s megparancsolta neki a miniszterelnök életének kioltását.
Nem, ez elfogadhatatlan, ésszerűtlen, s feltehetően erre célzott Vukčević az idén februárban megtartott kerekasztal-megbeszélésen elhangzott beszédében: ,,Azt még megértem, ha köztörvényes bűnözők fenyegetőznek, de azt már nem, hogy a politika honnan meríti bátorságát, hogy ugyanúgy, ugyanazokkal a szavakkal fenyegetőzzön. Talán félelmükben, hogy felelniük kell a múlt század kilencvenes éveiben elkövetett tetteikért. Öblös hangon azok járnak élen a fenyegetőzésben, akiknek hatalombitorlását tömegsírok, vér és könny jelzi. Nem kell kifinomult hallásérzékkel megáldottnak lenni annak felismeréséhez, hogy e hazájukat és népüket féltő szónoklatuk lényegében demagógia.”
Azt a nézetet vallja, hogy a hágai törvényszékkel való együttműködés nemcsak a nemzetközi kötelezettség teljesítése, hanem annak szükségessége, hogy az igazságszolgáltatás színe előtt megjelenjenek mindazok, akik népükre hivatkozva gonosztetteket követtek el, s foltot ejtettek a szerbség becsületén.
Kinevezése óta elismerést érdemlő munkát végzett: vádat emelt a Bosszúállók rongyos gárdája és parancsnokuk, Milan Lukić ellen 17 sjeverini bosnyák elrablása és brutális, szadista meggyilkolása miatt. Vukčević képviselte a vádat a Vukovárnál levő ovčarai birtokon és a Zvornikban elkövetett tömeggyilkosságok ügyében. Irányítása alatt a különleges ügyosztály bekapcsolódott a batajnicai és Petrovo Selo-i tömegsírok feltárásába.
Hazai bíróság az előbbi és más ügyben több elmarasztaló ítéletet hozott, s megindoklásuk tükrözte Vukčević álláspontját: a törvényszék nem hősök felett ítélkezett, mert a hősök orvul, hátulról nem lőnek le senkit, nem gyilkolnak védteleneket és kiszolgáltatottakat.
Egy bátor, elszánt ember, hiszen nemcsak önön életére törnek, hanem családtagjainak, három gyermekének kiirtásával is fenyegetőznek. Babits Mihály a földi élettől búcsúzó előbbi verseit azzal fejezte be, talán nem is olyan nagy dolog a halál.
Talán nem olyan nagy dolog, mert remekművek, a haza és a nemzet javát szolgáló érdemek elévülhetetlenek és halhatatlanok.
