Mint egy viaszbábunak, annyira megmerevedtek Radovan Karadžić arcizmai, amikor bekísérték a tárgyalóterembe, s leültették arra a helyre, amelyet eddig csak legnyomasztóbb rémálmában foglalt el. Időnként mosolyra emlékeztető valamit erőltetett arcára, olykor megkísérelt tréfás választ adni a bíró kérdéseire. Szeme, az árulkodó szem azonban elárulta, hogy halálfélelem gyötri. Lehetséges gyilkosaként az egykori amerikai testes külügyminisztert nevezte meg.
A volt diplomáciai vezetőnek nincs akkora hatalma, s semmilyen érdeke nem fűzi ahhoz, hogy a vádlott életére törjön. Egy elmeorvos ennek tudatában van, de annak is, ha nem tanúsít halált megvető bátorságot, akkor elillan az a mítosz, amelyet hívei ápolnak. Rákényszerült tehát egy élő, létező személy megvádolására, hogy rettegése megalapozottnak tűnjön.
Milošević, az más eset. Sikerült meggyőzőbb pózban tetszelegnie. Kigombolt zakóban, lazán csomózott nyakkendőjét félrecsapva kényelmesen elterpeszkedett, időnként hátradőlt párnázott karosszékében, mintha évi szabadságok előtti ülésen elnökölt volna, amelynek napirendjére a lényegtelennél is lényegtelenebb kérdéseket tűztek.Utána irány a tenger.
Mint a macska az egérrel, olyan élvezettel és ügyesen eljátszadozott a hegyek koszorúja övezte, eldugott, félreeső falvakból érkezett iskolázatlan tanúkkal. Keresztkérdéseivel összekeverte mondanivalójukat, amely végül olyan zavarossá vált, amilyen az a háború volt, amelybe belesodródtak tudtuk és akaratuk ellenére. A vádlottat egyáltalán nem hatotta meg, hogy ezek a szerencsétlenek elveszítették hozzátartozóik jó részét, vagy éppen mindegyikét.
Milošević eltorzult lelki világáról, kettős énjéről, a feleségével kialakított patologikus viszonyáról, fondorlatairól, mesterkedéseiről, az áldozatai iránti teljes közönyösségéről, mérhetetlen hatalomvágyáról, népe kifosztásának módjairól, vagyonának halmozásában csillapíthatatlan étvágyáról, felemelkedéséről és bukásáról viszonylag sokat tudunk kiváló szakemberek elemzésének köszönhetően.
De milyen Karadžić jelleme? Erkölcse? Miként vélhette természetesnek a más nemzetiségűek és vallásúak kiirtását? Mire alapozta derűlátását, hogy ezt büntetlenül megteheti? Miben gyökerezett gyűlölete? Miként érte el, hogy mint teljesen ismeretlen valakit népvezérnek fogadják el? Milyen magatartást tanúsít majd bírái előtt?
Nem áll rendelkezésünkre szakirodalom. Miloševićtyel ellentétben nem elemezték belső énjét, hatalomgyakorlási módját, eltorzulásának okait. Egykori helyettese, majd utódja, Biljana Plavšić a svédországi börtönben megírta emlékiratait. Ez az egyik forrásmunka Karadžić megismeréséhez. De elfogadható-e hiteles tanúnak olyan személy, aki mindvégig kitartott mellette, csak bukása után fordított neki hátat, feltehetően azért, hogy mentse bőrét?
Milošević neje nemes egyszerűséggel női Mengelenek nevezte. Nem alaptalanul. A háborús évek paranoiás légkörében cárnőnek, minden szerb anyjának titulált Plavšić asszony, a biológiai tudományok doktora azt a fajelméletet hirdette, hogy a bosnyák alacsonyabb rendű, s természetesnek tekintette kiirtásukat. Nem valószínű, hogy a biológiai tudományok díszkötetébe helyet kap az a nézete, hogy a háború megtisztítja a népet a gyöngéktől, s az erősek, az életképesek maradnak meg.
Szavahihetőbb tanú híján egyenlőre hagyatkozzunk Plavšić asszony emlékezetére. Nem állított ki jeles bizonyítványt bűntársának jelleméről. Embertelen, felelőtlen, tolvaj jelzőkkel illette, s azt állította róla, hogy a háborúban felismerte az aranybányát a minél nagyobb vagyon harácsolására, még a háború előtt a pénzt istenként tisztelte.
Azt írta, hogy a harcok kezdete után a verebek is a csempészésről és arról csiripeltek, hogy Karadžić és alvezére, Krajišnik részesednek a nyereségből. Kérdésére, hogy a híresztelések igazak-e, vagy ellenségei rágalmazták meg, Karadžić tömören válaszolt:Valamiből meg kell élni! S a szerencsétlen nép, az miből éljen meg? Mint annyi más hasonló kérdésre, akkor is sokszor megismételt mondatával felelt: A nép menjen az anyja pi...jába!
Csalás, lopás, fosztogatás, hazudozás a nép érdekeire hivatkozva. Erről szól Plavšić asszony könyve. Az előbbieknél súlyosabb bűnöket is elkövettek: népirtást, falvak, városok elpusztítását, etnikai tisztogatást. E tragédiák súlyosságát Biljana Plavšić nem érezte át, abból ítélve, hogy kitervelésükre, végrehajtásukra, a főkolomposok megnevezésére nem tért ki.
Jóval hitelesebb a másik tanú, Dada Vujasinović tragikus sorsú újságírónő, aki keresztül-kasul bejárta a boszniai halálmezőket. Hadi tudósításaiban arra célzott, hogy önmagukat a nemzet önzetlen védelmezőinek, hazafiaknak feltüntető egyének rabolnak, fosztogatnak, kegyetlenkednek. Titokban naplót vezetett, név szerint felsorolva azokat, aki élen jártak a kapzsiságban és az embertelenségben. Megalapozott a gyanú, hogy naplója okozta vesztét.
A szülei lakásán bukkantak rá holttestére. Mind a mai napig nem vonták vissza a hivatalos változatot, hogy öngyilkos lett, holott ennek eshetőségét szakemberek kizárták. Elfogadhatóbb, ésszerűbb magyarázat az, hogy azon az éjszakán máig ismeretlen személyek megkísérelték megszerezni a kompromittáló feljegyzéseket. Önszántából nem adta át e sajátos kordokumentumot. Ez abból állapítható meg, hogy lakását feldúlták, s mivel nem került elő jegyzete, kíméletlen módszereket alkalmaztak. E brutális, szadista kínvallatás részleteitől megkíméljük az olvasót.
Ha a föld nyelte el, miként jutott egy belgrádi napilap birtokába Karadžić letartóztatása után éppen az a naplótöredék, amely őt jellemezte? Nem érdektelen téma, szorítkozzunk azonban a jegyzetre. A költő, politikus és elmeorvos Karadžić egy és ugyanaz. Versei morbid, hátborzongató, destruktív tartalmúak, mintha a pokol szólalna meg s miután hatalomra került, Bosznia a poklok pokla.
Nem hitt a szó és az eszme meggyőző erejében. Azt vallotta, hogy a boszniai szerbeket először is meg kell félemlíteni, s e feszültség elmélyítésével és fenntartásával mint megmentőjüket és védelmezőjüket tisztelik majd személyében. Pszichiátriai tapasztalatát, gyakorlatát felhasználva mesterkedett népével, egész Boszniát elmekórházzá alakította át, minden lakosát pácienseként kezelte. Mélységes meggyőződéssel hirdette, hogy a háborúból győztesként került ki, s nem gyötörte a lelkiismeret, hogy elszegényedtek, tönkrementek, vereséget szenvedtek azok, akik trónra ültették és istenítették.
Izgalmas kérdés, hogy e szélhámos, csaló, sikkasztó, szoknyavadász, kuruzsló milyen magatartást tanúsít majd, ha szembesül tetteivel? Nem zárható ki, hogy mindent tagadni fog, vagy úgy állítja be önmagát, hogy mások erőszakolták rá szerepének elvállalására, s ha visszautasítja, akkor még többen esnek áldozatul.
Még az sem zárható ki, hogy megköveti népét és mindazokat, akiknek a rákényszerített politikai szerepvállalásával fájdalmat és szenvedést okozott.
