Kételyt kelt, hogy a lehető legsúlyosabb bűncselekményekkel vádolt szökevény, mintha farsangi mulatságra készülne, maskarába öltözik, keresztül-kasul beutazza az országot, s nem kelt feltűnést: senki sem firtatja, ki ez a csodabogár. Az is fenntartással fogadható, hogy előszeretettel szólalt fel természetgyógyászok értekezletein, s a képzett szakemberek közül senki sem vette észre, hogy sarlatán furakodott be soraikba, s közülük senki sem kérdezte meg az illetékeseket, ki ez a hivatásuk hitelességét rontó alak.
Nehezen hihető, hogy hat évtizeddel ezelőtt, augusztus havában, három vezérkari tiszt és egy polgári személy szökési kísérlete úgy történt, ahogyan a sajtó tálalta. Lapunk belső oldalán, semmitmondó cím alatt, nem szembeötlő helyen, egy heti késéssel közölte: egy határőr észrevette, hogy az éjszaka leple alatt négyen a határ felé futnak. Közülük az egyik előrántotta revolverét, s tüzelni kezdett. A rendőr önvédelemből fegyverét használta, és agyonlőtt két személyt.
A hivatalos közlemény hemzseg az ellentmondásoktól és a pontatlan megfogalmazásoktól. Egy éber szolgálatos feladatának magaslatán állt, s egy szál magában intézkedett. Az előbbinek ellentmond a következő mondat, hogy mintha az égből pottyant volna le, hirtelen a helyszínen megjelent szakasz vette üldözőbe a szökevényeket, az egyiket elfogta, a másiknak nyoma veszett.
Nem valószínű, hogy így történt. Feltehetően a három főtiszt minden lépését figyelték, titokban minden szavukat lejegyezték, s nem maradhatott észrevétlen, hogy Románia felé tartanak. A határ közelében rajtaütésszerűen lecsaptak rájuk, s kettőt likvidáltak. Életét vesztette Arso Jovanović vezérezredes, a partizánosztagok főparancsnokságának főnöke, majd a háború után vezérkari főnök.
A rajtaütés eredménytelennek minősíthető. Az addig ünnepelt partizánparancsnokon kívül agyonlőttek egy birtokigazgatót, akit – a hivatalos változat szerint – a három tiszt rákényszerített, hogy megmutassa a határ felé vezető utat. Ez sem hihető. Mind a három tiszt 1941-ben csatlakozott a partizánmozgalomhoz, töretlenül haladt a katonai ranglétrán, s kizárt, hogy tévelyegtek volna a számukra ismert terepen egy civil segítsége nélkül.
Elfogták Branko Petričević vezérőrnagyot. Megszökött viszont Vlado Dapčević ezredesi rangú vezérkari tiszt. A hivatalos közlemény szerint sikerült átkelnie a határon.
Ez sem igaz. Visszatért Belgrádba, több hónapig bujkált, majd ismét megkísérelt átkelni a határon, ezúttal Magyarország irányában. Elfogták, s 1956-ig raboskodott. Kiszabadulása után nem húzódott félre, megkísérelte megszervezni a szerinte hithű kommunisták pártját. Újbóli letartóztatása elől 1958-ban Albániába szökött.
Számos országban megfordult, csiholta a világforradalom tüzét. Nemzetközi botrányt kavart az, hogy 1975-ben Bukarestben, az utcán jugoszláv titkosrendőrök lefogták, hazacsempészték, és bíróság elé állították. Világszerte ismét óriási felzúdulást keltett, hogy halálra ítélték. A nemzetközi nyomás miatt nem végezték ki, húsz évi börtönre ítélték. 1988-ban kiengedték, s azon nyomban száműzték az országból.
Ha hat évtizeddel ezelőtt a sajtó nem közli a három főtisztről a közleményt, a lapokat böngészve úgy tűnik, hogy semmi érdemleges nem történt. Még csak utalás sem található a letartóztatási hullámról, arról, hogy a börtönök, a kopár szigetek túlzsúfoltak, s nehezen fogadhatják be Sztálin híveit, a vétkeseknek nyilvánítottakat, a személyi bosszú áldozatait és más ártatlanokat.
Amikor a szavak hűtlenek lettel a nagybeteg Babits Mihályhoz, papírszeletekre jegyezte fel gondolatainak töredékét. Azon elmélkedett, hogy a londoni rádió nem hamisítja-e meg a valós helyzetet.
Nem zárható ki, hogy nem a színtiszta igazságot sugározta, de legalább nem kiskorúsította hallgatóit.
