Honnan is tudhatnám, hogy a kisemberek olvastak-e újságot, hittek-e neki, vagy más forrásból értesültek-e az eseményekről, vagy a megélhetési gondjaik miatt egyáltalán nem foglalkoztak a nagypolitikával hat évtizeddel ezelőtt, hiszen mindössze néhány hónapos csecsemőként jómagam is mások gyámolítására szorultam. Honnan is tudhatnám, féltek, rettegtek-e a polgárok, hiszen tömegesen tűntek el rokonaik, ismerőseik, addigi kiskirályok, régi, edzett munkásmozgalmiak, egykori szakszervezeti vezetők.
Csak sejthető, hogy rettenetes, félelmet keltő lehetett augusztus hava, hiszen utólag böngészve az akkori napilapot, még csak a sorok között elrejtett utalás sem fedezhető fel a letartóztatási hullámról. Mintha semmi jelentős nem is történt volna, nap nap után terjengős, unalmas jelentések töltötték meg a hasábokat a békekölcsön jegyzésében, az ugarolásban elkönyvelt eredményről. Igaz, ha az ellenség aknamunkájának feltüntetve is, olykor– olyan hír is helyett kapott, hogy három évvel a háború után még mindig megoldatlan a lakosság lábbelivel, ruhafélével, élelemmel való ellátása.
Nevüket elhallgató szerzők beszámolói szerint a mindenben illetékes népbizottságok a helyzet magaslatán álltak. Azt még a legmegrögzöttebb népellenség sem írhatta a rovásukra, hogy a hosszasan elhúzódott kánikula után orkán erejű vihar dühöngött e vidéken, Zentán például nagyszámú tetőt lesodort, kéményeket döntött le. Az elemi csapás következményein kívül egyetlenegy mondat sem tért ki arra, vajon a kárvallottak részesültek-e támogatásban, vagy magukra maradtak bajukban. A hallgatás oka e világi: az épületanyag is hiánycikk.
Többnyire nem szembeötlő, a többi jelentés közé elrejtett közleményből értesülhetett az olvasó, hogy nincs minden rendben Jugoszlávia és a Szovjetunió kapcsolataiban, s a legmagasabb rangú politikai és katonai vezetők közül sem mindenki utasította el a Tájékoztató Iroda júniusi határozatát, amely azzal vádolta meg elsősorban Titót, Edvard Kardeljt, Milovan Đilast és Aleksandar Rankovićot, hogy mellőzik a munkásosztály érdekeit, szakítottak az osztályharc marxista elméletével, az addig álcázott nacionalista elemek kaparintották meg a hatalmat. E szöveg megfogalmazói arra buzdították az egészséges erőket, hogy váltsák le a nacionalista vezetőket.
Tito hosszú időt töltött a Szovjetunióban, túlélt több tisztogatási hullámot,s tudta, hogy menesztése fejvesztéssel járna. Nem is tétlenkedett. A famózus határozat nyilvánosságra hozatalának napján közölte az újság azt is, hogy kizárták a pártból két addig egekig magasztalt tagját: Andrija Hebrangot és Sreten Žujovićot. Mindkettőjük eltávolításában és lejáratásában sztálini módszert alkalmaztak. Noha Žujović életét megkímélték, bűnéül azt rótták fel, hogy alattomos harcot folytatott a párt és Tito ellen, a háború alatt megfontolt szándékkal több olyan parancsot adott ki, hogy minél nagyobb veszteséget okozzon a partizánoknak. Azzal a magyarázattal adósak maradtak, hogy ezt miért csak akkor leplezték le, noha a háború alatt a legfelsőbb parancsnokság tagja volt, utána vezérezredessé léptették elő. Miért hallgatták el leleplezőinek nevét?
Andrija Hebrang szintén a partizánmozgalom vezetői közé tartozott. A háború után több felelős tisztséget töltött be. Letartóztatása előtt könnyűipari miniszter volt. Őrizetbe vétele után hirtelen kiderítették róla, hogy a háború alatt, elfogása után az usztasák ügynöke lett és maradt. Néhány horvátországi történész azt állítja, hogy Ivan Gošnjak tábornokból és még két személyből álló pártbizottság előtt Hebrang felfedte usztasa múltját és jelenét. E közlés hitelességét megkérdőjelezi az, hogy nem bukkantak rá az előbbit igazoló okmányra.
A hivatalos változat szerint a börtönben öngyilkos lett. Horvátországi kutatók azonban felfedezték a börtönnaplót, amelyben az ügyeletes tiszt bejegyezte: ,, Andrija Hebrangot 1948. június 10-én, hajnali egy órakor kivezették az épületből, s nem szállították vissza.“ A hivatalos változat június 11-ét említi a halál napjaként. Nem töltötték ki azonban a halotti bizonylatot, amely megjelölte volna a halál idejét, módját és helyét. Nem tudni azt sem, hol földelték el.
Megalapozott a gyanú, hogy meghalt a hatalom jelenlétében.
Mindössze két hónappal Hebrang halála után lapunk címoldalán közölte Jugoszlávia Romániához intézett jegyzékét, amelyben tiltakozott a belgrádi kormány és tagjainak sértegetése miatt, amely ,, Jovanovics Arsza vezérezredes megkísérelt szökése és lelövése alkalmával érte el tetőfokát”. A kormány elutasította a rágalmat, hogy Jovanović ,, lelövése szervezett aljas gyilkosság, ilyen módszereket alkalmaztak a hitleristák is.”
A nem eléggé éber olvasó feltehetően felkapta a fejét: mikor és miért lőtték le Jovanović tábornokot? Lapunk ugyanis egy héttel a jegyzék elküldése előtt belső oldalán, semmitmondó cím alatt, elrejtve közölte, hogy a partizánalakulatok főparancsnokságának főnöke, majd a háború után vezérkari főnök két másik vezérkari tiszttel együtt megkísérelt Romániába szökni, s Jovanovićot egy határőr lelőtte.
A mai szerb történészek egyöntetűek abban, hogy a főtiszt minden lépését figyelték, s a határ közelében likvidálták.
Meghalt a hatalom jelenlétében.
Még nem készült pontos kimutatás, hogy hazaárulás, idegen hatalom kiszolgálásának gyanújával hány személyt fogtak le, s közülük hányan haltak meg a hatalom jelenlétében.
A diktatúra és a demokrácia közötti éles határt Kádár Gyula, egykori hírszerzési és vezérkari tiszt húzta meg önéletrajzában: embertelen időszakban a törvényesség meginog vagy megsemmisül, tömegével temetve maga alá ártatlan áldozatokat, bűnösöket és bűnösnek tartottakat.
