Mintha egy nagy család önmagukat feddhetetlennek képzelő tagjaira eltávolíthatatlan szégyenbélyeget sütött volna, a közeli és távoli rokonságtól, valamikori talpnyalóitól, istenítőitől, magas rangú istápolóitól, kegyeiért esendőktől teljesen magára hagyva, kiközösítve, a társadalomból kitaszítva hunyt el Dafina Milanović, egy lezüllött rezsim, az államilag gerjesztett délibáb, a polgároknak a hatalom által támogatott körmönfont kifosztásának jelképe, számos piramisbank egyikének névleges tulajdonosa.
A néhány soros hivatalos közlemény is csak annak bejelentésére korlátozódott, hogy beszüntették a bűnvádi eljárást Dafina ellen. Mintha az utóbbi több mint másfél évtized alatt lelkes buzgalommal fáradoztak volna a szégyenletes ügy feltárásán.
Több mint négy évvel ezelőtt támadta meg szervezetét a rák, s erről a közvélemény morbid módon értesült. A hiteles tájékoztatást, az igazságot elvont, mellékes fogalomként értelmező Kurir, belgrádi bulvárlap gyomorémelyítő, végtelenül ízléstelen, nem egészséges elme szellemi igényeit kielégítő fényképekkel illusztrált teljes oldalt szentelt a súlyos műtétet átélt Dafinának. Mellőzve az undorító részleteket, a fényképek a kór következtében kopasz, egy szál alsóneműben levő asszonyt ábrázolták
Mivel a hivatalos, illetékes szervek, a szakmabeliek méltóságon alulinak vélték, hogy egy ilyen színvonalú kiadvánnyal foglalkozzanak, nem minősíthető mellékesnek a kérdés: milyen céllal közölték e förmedvényt? Nem zárható ki, hogy részvétet keltsenek a beteg asszony iránt, s a kárvallottak ne firtassák, mi történt a pénzükkel. A másik nem megalapozatlan feltételezés szerint az ocsmány sajtótermék azt a célt szolgálta, hogy ilyen visszataszító némberrel kár foglalkozni, még azt sem érdemli meg, hogy bíróság elé állítsák. Nem légből kapott a gyanú, hogy sokaknak mindkettőhöz érdeke fűződött.
Dafina asszony kedvelte, élvezte a közszereplést. Mint minden szélhámos, meggyőzően, szemrebbenés nélkül ámította az esendő embert, aki hinni is akart neki, hogy munka nélkül tollasodhat, csak letétbe kell helyeznie megtakarított pénzét.
Egy valamiben nem hazudott. Abban az időben, amikor már csak elvétve jelenhetett meg a nyilvánosság előtt, ha szabadlábon élhetett is, azt nyilatkozta, hogy ,, sohasem fog kiderülni a teljes igazság. Pontosan tudom, kit mennyi pénzzel vesztegettem meg, ki mekkora összeggel károsított meg. A sírig hallgatni fogok.”
Semmi másban, ebben állta a szavát.
Mlađan Dinkić még mint a belgrádi Közgazdasági Kar névtelen tanársegédje nagy feltűnést keltett könyvével, amelyben részletesen ismertette az álbankok létrehozásának, működésének módját és összeomlásuk okait. Azt írta, hogy a múlt század kilencvenes éveinek kezdetén Szerbia gazdasági újjászületésére meghirdetett kölcsön jegyzése iránti érdektelenség után a hatalom véglegesen lemondott a lakosság valutatartalékának törvényes, hagyományos begyűjtéséről, s olyan módszert eszelt ki, amellyel - ha nem is állt összhangban a közgazdaságtan akadémiai értelmezésével – több mint másfél év alatt jóval több pénzt csaltak ki a polgároktól, mint az újjáépítési kölcsönnel, s még kötelezettséget sem kellett vállalni, hogy valaha is visszaadják.
Egy évvel az októberi események után pénzügyi mesterkedéssel gyanúsított belgrádi magáncég dedinjei villájának pincéjében a Dafiment Bankkal kapcsolatos iratköteget fedeztek fel. A vaskos okmánycsomagban rábukkantak 200 000 szerződésre, amelyet hiszékeny, megtévesztett polgárokkal kötöttek, s 20 millió márkát, egymillió dollárt, 510 ezer svájci frankot, 10 millió schillinget és 200 millió lírát csaltak ki a szalmazsákokból.
Sem Dinkić értekezéséből, sem más okmányból nem deríthető ki, hogy fedezetlen csekkek kiadása és más pénzügyi visszaélések miatt börtönbüntetésre ítélt Dafinát ki szemelte ki a piramisbank tulajdonosának. Szinte be sem rendezkedett zárkájában, a fővárosi gazdasági bíróságtól kérelmezte bankjának bejegyzését. Noha egyetlen dinár alaptőkével sem rendelkezett, 1991. október 9-én cégét, a Dafiment Bankot bejegyezték, s e napot tekintjük a polgárok tudatos, államilag támogatott kifosztása kezdetének.
A szép álom nem tartott sokáig, következett a kínos, fájdalmas ébredés. A szigorúan titkos okmányokból tudjuk, hogy már 1992 végén a bank veszteségei óriásiak, s mindent megtettek, hogy ezt eltitkolják a közvélemény elől. A beavatottak, a tűzhöz közel állók, például Arkan, a parlamenti képviselővé avanzsált zsivány, fegyveres osztaggal behatolt a bankba, s zsákszámra hordta el a pénzt. Hozzá hasonlóan ezt tették sokan mások.
Az előbbiek tudatában van-e értelme felvetni a kérdést, kiderül-e valaha is a teljes igazság? Kétlem, noha szeretném remélni, hogy egyszer leleplezik egy hatalomnak a világtörténelemben példátlan csalását és szélhámosságát. Addig is maradjunk annyiban, ne kergessünk délibábot, még ha legfelsőbb állami szinten szajkózzák is, hogy a csalóka ábrándkép valóságosabb a valóságnál.
