Ifjú Gábor
Két évtized távlata ellenére, mintha tegnap történt volna, olyan kitörölhetetlenül rögzítette emlékezetem külvárosi csapszékek, az utca módszereivel, eszközeivel és szókészletével végrehajtott puccs filmkockáit. Magam előtt látom az újvidéki pályaudvarra befutott zsúfolt szerelvényt, az autóbusz- és vasútállomás közötti tágas téren leparkolt nagyszámú autóbuszt és személyautót.
Egy láthatatlan, máig ismeretlen parancsnok utasítására a tömeg menetelő alakzatot formált, s elindult Újvidék ütőerének számító széles sugárúton. Az élen haladók közül csak Olivera Katarinát ismertem fel, aki Találkoztam boldog cigányokkal is című, hazai és külföldi számos elismerésben részesült film egyik főszereplőjeként szerzett magának hírnevet.
Addig elvétve hallott, tiltott, egy soknemzetiségű országban csak egy nép daliás vitézeit, hőseit, történelmét méltató soviniszta dalokkal lelkesítette a sokadalmat. Mivel nem kenyerem a műfordítás, egyik énekének értelmét úgy érzékelhetném, ki állítja, ki hazudja, hogy Szerbia kicsi, nem kicsi, nem kicsi, háromszor viselt hadat, s ha a szerencse kegyeibe fogadja, negyedszer is háborút indít. – Fegyvert, fegyvert! Felszabadítjuk Koszovót! Akasztófára az árulókkal! – skandálta a tömeg. Nem igényelt tudósi értelmet és elmélyülést annak felismerése, hogy a hívatlan vendégek háborúra uszítottak, s nem azzal a szándékkal érkeztek a városba, hogy felvilágosítsák a polgárokat a déli tartományban a szerb és a montenegrói lakosság– szerintük – sanyarú sorsáról.– Fivéreink, nővéreink csatlakozzatok hozzánk!– hívogatták az ácsorgókat, a tétovázókat, az ablakból nézelődőket. A menetoszlop egyre duzzadt, sokan beálltak a sorba.
A másik menetoszlop Palánkáról indult el. A városközpont felé vezető Futaki út bal oldalán elterülő, akkor még az európai államok fogászati rendelőinek felszerelést és műszereket szállító Jugodent és a kiváló minőségű szerszámokat szintén külföldre exportáló Jugoalat dolgozói új munkászubbonyban egy emberként beálltak közéjük.
– Éhezünk!– erről tudósított felirataik szövegeinek túlnyomó többsége.
Milošević rablógazdálkodásának idején e két neves cég tönkrement, a puccs idején az emberhez méltó megélhetést szavatoló, ezer márka feletti fizetésű alkalmazottjai az alkoholisták, a szociális esetek, a páriák táborába sodródtak. Ha ezt előre tudják, érzik, vajon nyomban diribdarabra törték volna-e a kezükbe nyomott transzparenseket?
Megalapozott a gyanú, hogy a palánkaiak megmozdulását és az egész puccsot Jovica Stanišić, e város szülöttje, jelenleg hágai őrizetes, akkoriban a titkosrendőrség főnöke tervezte és irányította. Milošević bizalmát a 8. ülés és a rigómezei csata évfordulójáról való megemlékezés biztonsági előkészítésével érdemelte ki. Szülei montenegrói hegyi faluból költöztek be az e vidéken olyan gyakran dühöngő történelmi vihar elsöpörte németek házába.
Saját bőrén tapasztalta, érzékelte, hogy az őslakosság maradéktalanul nem fogadta be,
bizalmatlanul viszonyult a telepesek iránt, akiknek jó részének teljes mértékben nem sikerült beilleszkednie új környezetébe, nem kedvelte a várost. Talán ezzel magyarázható, hogy a puccs idején nem kímélték a műemlékeket, az építészeti remekműveket, letaposták az ápolt virágágyásokat, zsenge fákat törtek derékba, s a hatalom megkaparintása után több teherautónyi szemetet takarítottak el utánuk.
A harmadik menetoszlop a szintén telepesek lakta Pazováról érkezett. A koszovóiakkal felerősítve ők alkották a kemény magot, ostromolták meg a képviselőház székhelyét, a báni palotát és a pártházat. A parancsokat osztogató vezéregyéniségek nevét később ismertem meg, miután minden másképpen gondolkodót kiszorítottak a közéletből, s rátelepedtek a sajtóra. Egy részük a későbbi években elfordult a politikától, s mint újdonsült vállalkozó, üzletember főszerepet töltött be a magánosításban, amelyet a szakemberek egyöntetűen nem minősítettek a sikeres tulajdoncsere példaképének.
Két évtizeddel ezelőtt a puccsisták győztek, megfosztották Vajdaságot addigi jellegétől. Megalázták. Gyarmatosították. Kiskorúsították. Utána felgyorsultak az események. Bevették Montenegrót, Koszovóban az albánokat megfosztották jogaiktól.
Pontosan egy évvel az újvidéki fordulat után az akkor még egyetlen párt elnöksége napirendjére tűzte a szerbiai pártvezetőség egyre aggasztóbb tevékenységét, az egész ország bekebelezésének kísérletét. A televízió élő adásban közvetítette a meddő vitát, amely számomra mégis emlékezetes maradt Vinko Hafnernak, a legidősebb, jugoszláv érzelmű szlovén kommunistának Miloševićhez intézett atyai figyelmeztetése miatt. Felemelt ujjal felé fordulva azt mondta neki, Slobodan elvtárs, alaposan fontold meg, melyik utat választod, fontold meg, Slobodan elvtárs!
Az idős forradalmár szeme elszántságot tükrözött: Szlovénia nem retten meg, nem lesz Milošević hegemonista törekvéseinek újabb prédája. Ha rákényszerül, fegyveresen ellenáll. Milošević nem hallgatott a jóhiszemű, bölcs figyelmeztetésre, haladt tovább azon az úton, amelytől Vinko Hafner óva intette.
