Illendő betartani az íratlan szabályt, hogy minden kormányt megillet a megalakulása utáni száz nap türelmi idő, amelynek lejártáig nem terhelhető meg áradozó dicséretekkel, de megalapozottnak tűnő bírálattal sem. Ennyi kijár olyan kabinetnek is, amely hosszas vajúdás, alpári alkudozás után egymástól teljesen eltérő nézetet, eszmét valló pártok képviselőiből állt össze. Az árnyalt megfogalmazásra súlyt helyezők az összetákolt kifejezést használják.
Éppen az előbbi ennek a kormánynak a legsebezhetőbb, a leggyengébb pontja, emiatt annyira ingatag. A minisztériumok élére ugyanis egyfelől olyan egyének kerültek, akik a közelmúltban elhelyezték a maguk jókora kockáját a pokol felé vezető úton, másfelől pedig olyanok, akik életüket, szabadságukat kockáztatták egy végzetes politika elleni küzdelemben.
Ha a keményvonalasok között is a legortodoxabb: Milovan Đilas mindössze néhány év alatt felismerte egy rezsim életképtelen, egy ordas eszme kártékony voltát, s élete végéig lelkiismeret furdalás gyötörte, mert az általa egyedüli üdvözítőnek hitt ideológia nevében még testvérét is kivégeztette, akkor eleve miért kérdőjeleznénk meg, hogy egy katasztrofális politika érvényesítéséért a szó szoros értelmében tűzzel-vassal harcoltak, nem látták be végzetes tévedésüket.
Milovan Đilasszal ellentétben azonban közülük egyikük sem vallott nyíltan színt. Talán szerénységből. Talán azért, mert magától értetendőnek vélték, ha már csatlakoztak egy demokratikus, Európa-barát kormányhoz, akkor elvetették, megtagadták azt a szemléletet, módszert, amelynek helyességét nem is olyan régen olyan megátalkodottan hirdették.
Maradjunk annyiban, talán azoknak van igazuk, akik azt állítják, ha tekintetünket örökösen a visszapillantó tükörre szegezzük, akkor elvétjük az előttünk levő utat.
Egyöntetűen a kormány sikerei közé sorolják a Fiattal kötött megállapodást, amely életet lehelhet Kragujevac teljesen tönkrement gazdaságába. A koalíciós partnerek beváltották választási ígéretüket, s előirányozták a nyugdíjak növelését. Az új hatalom kemény, megalkuvás nélküli harcot hirdetett a korrupció, az alvilág, a szervezett bűnözés, a monopolisták ellen. Igaz, ezt beárnyékolja az, hogy még nem kezdték meg a törvénysértően meggazdagodottak vagyonának elkobzásáról szóló és más idevágó jogszabály kidolgozását. Radovan Karadžić kiadásával javult az együttműködés a hágai törvényszékkel. Ennél többet várnak el Szerbiától, s Mladić és Hadžić szökevények kiszolgáltatása nélkül Európa elvész a távoli messzeségben.
Abban már megoszlanak a vélemények, vajon eredményként könyvelhető-e el az Oroszországgal kötött energiai megállapodások. A szakemberek közül nem kevesen tartanak attól, hogy Szerbia alárendelt, kiszolgáltatott helyzetbe kerül.
Nem mindenki ért egyet abban sem, hogy sikernek tekinthető-e az, hogy a világszervezet támogatta Szerbia javaslatát: nemzetközi bíróság véleményezze Koszovó függetlensége kikiáltásának jogszerűségét.
Szerbia és kormánya képtelen megbékélni azzal, hogy négy vesztes háború után gyökeresen megváltozott a helyzet a térségben. Koszovó kérdésében éles határt kellene húzni a mítoszok, egy nép történelmi emlékezete és a realitás között. Miután Macedónia és Montenegró elismerte Koszovó függetlenségét, olyannyira kiéleződött a helyzet, hogy felelős tisztségviselők, még kormánytagok is ismét a háborút emlegetik. A parlamentben olyan felelőtlen felszólalások hangzottak el, amelyek arra az időszakra emlékeztettek, amelyről balgán azt hittük, sohasem tér vissza.
Vajon élet- és határozatképes-e ez a heterogén kormány? Ha igen, akkor az előrehaladás ügyét, a polgárok javát szolgálja majd. Ha nem, akkor Szerbia tovább tántorog körbe-körbe.
Mint Koszovó kérdésében.
