Nem hiszem, hogy bárkit is meglepett a hazai neonácik honlapjain az utóbbi időben gyakran megismételt, parancsként hangzó felszólítás: Meg kell ölni Dačićot! Nem meglepő, hiszen az az ideológia, amelyet dicsőítenek és követnek, azok a bálványaik, akiket eszményképeiknek vallanak, életüktől fosztották meg a másképpen gondolkodókat, az alacsonyabb fajúaknak és nemzetidegen elemeknek nyilvánítottak több milliós tömegét.
De mi szította fel az ordas eszmék megdöbbentően nagyszámú híveinek gyilkos ösztönét az új belügyminiszter ellen? Elsősorban két intézkedése.
Az ifjú szélsőségesek legutóbbi belgrádi menetelésének idején kétezer-ötszáz rendőrt és csendőrt vonultatott fel, a karhatalom ezúttal egyértelmű parancsot kapott: meg kell gátolnia az incidenseket, nem tűrhető el, hogy a csőcselék törjön-zúzzon, fosztogasson, mecseteket, nagykövetségeket rohamozzon meg és gyújtson fel.
A szakemberek egyöntetű értékelése szerint az erőszervezet a helyzet magaslatán állt, s szakszerűen látta el feladatát.
Dačić másik halálos bűne, hogy Szerbia miniszterelnökeinek a kormány épületében kiállított arcképcsarnokából eltávolította Milan Nedićnek, a nácik által megszállt ország bábkormánya vezetőjének számos kitüntetéssel ékesített, tábornoki díszegyenruhában pózoló fényképét. Hívei elévülhetetlen érdemeként emlegetik azt, hogy gondoskodott a leigázott ország más részeiről elűzött szerbekről, s rugalmas reálpolitikájával megmentette hazáját a pusztulástól.
Elhallgatják azonban azt, hogy önszántából vállalta egy idegen hatalom kiszolgálását. A főleg erőszakkal mozgósítottakból verbuvált haderejét a megszállók fegyverezték fel, élelmezték, fizették a tisztek zsoldját, s vetették be az ellenállók ellen és a megtorlásokban. A német katonaság elleni több támadás után osztagai szerepet vállaltak Kragujevac polgárainak lemészárlásában. Hadserege lehetővé tette a megszállóknak, hogy csökkentsék a Szerbiában állomásozó csapataik állományát. Egy etnikailag megtisztított ország megteremtéséért harcolt, s ennek árát több tízezer ember életével fizette meg.
Dačić érdemei közé sorolják, hogy eltávolított a rendőrségből és a Belügyminisztériumból több kompromittált, magas beosztású egyént, s helyüket képzett szakemberek foglalták el. Ismét a szolgálat tagja Milan Obradoviċ rendőrtábornok is. Mint Belgrád rendőrparancsnokát Dragan Jočić akkori belügyminiszter menesztette, majd felfüggesztette állásából azzal a megindoklással, hogy hivatali titkot árult el, s magatartásával foltot ejtett a szolgálat tekintélyén. Jočić ezzel sem érte be, elrendelte Obradović letartóztatását azzal a váddal, hogy kínvallatással csikart ki beismerő vallomásokat.
Obradović meghurcolása előtt nyilvánosságra hozta akkori felettesének parancsát, hogy a koszovói zavargások idején a belgrádi mecset megrohamozására gyülekező tömeget ne oszlassák fel, s megtiltotta a rendőröknek erő alkalmazását, miután a csürhe támadásba lendült. Obradović többször telefonált felettesének, hogy nagyszámú rendőr megsebesült, s fizikai erővel képtelen megvédeni a műemléket. Miután a dzsámi és gazdag könyvtára porrá égett, a felbátorodott tömeg az amerikai és a horvát nagykövetség felé indult, Jočić módosította a parancsát, s engedélyezte a garázdálkodók szétkergetését.
A beavatottak úgy vélik, hogy Obradović vesztét az okozta, hogy kemény kézzel irányította a Zoran Đinđić kormányfő meggyilkolása utáni átfogó hadműveletet, s ezzel meggátolták a zűrzavar, a pánik kitörését, amelyre hivatkozva már elkövethető államcsíny.
Dačićnak felróják, hogy nem határolta el magát attól a katasztrofális politikától, amelynek kialakításából derekasan kivette részét. Legújabb hívei e bírálatot azzal a kínai mondással semlegesítik, hogy nem a macska színe a lényeges, hanem az, hogy egérre vadásszon.
Mi maradjunk a magyar közmondásnál: nyugodtával dicsérd a napot. A belügyminiszter csak akkor állhat feladatának magaslatán, ha az igazságszolgáltatás színe elé kerül Ratko Mladić, s ezzel Szerbia eltávolodhat a szakadék széléről.
