Erre hiteles tanú Milovan Đilas, aki az akkor az egyedüli üdvözítőnek vallott forradalomban tábornoki rangig vitte, mert tűzzel-vassal hadakozott győzelméért, s még attól sem rettent vissza, hogy édestestvérének és más közeli hozzátartozójának életét feláldozza a nemesnek hirdetett ügy oltárán.
Đilas javára írható, hogy néhány év alatt felismerte, a háború felszítja az emberben rejlő gonosz szellemet, s ürügyül szolgál alantas ösztönök kiélésére. Találkozások Sztálinnal című könyvét már akkor írta, amikor szembenézett, s elhatárolódott múltjától, lelkiismeret-furdalás gyötörte.
Minden háború iszonyatos, vallotta a disszidens Đilas, s ennek alátámasztására az említett kiadványában beszámolt Zsukovval és Rokoszovszkijjal együtt Sztálin legkiválóbb hadvezetői közé tartozott, a kétkezi munkásból lett Konyev marsall főhadiszállásán tett látogatásáról: ,, Szokásos szűkszavúságával, röviden magyarázta el nekem Konyev az éppen véget ért korszun-sevcsenkói hadjáratot, amit a Szovjetunióban a sztálingrádi csatával vetettek egybe. Szinte derűsen írta le a németek legutóbbi katasztrófáját: mintegy nyolcvan-százezer német nem adta meg magát; erre beszorították őket egy szűk térségbe, tankokkal megsemmisítették nehézfegyverzetüket, gépfegyverfészkeiket, majd a kozák lovasság végzett velük.
– Hagytuk, hogy a kozákok kedvükre kaszabolják őket. Levágták még az olyanok kezét is – mondta a marsall mosolyogva - , akik azért tartották fel, hogy megadják magukat.”
Még javában dühöngtek a Balkánon az embertelenségük miatt iszonyatos háborúk, amikor az ENSZ nemzetközi törvényszéket alapított, hogy egyfelől az igazságszolgáltatás elé idézzék azokat, akik lábbal tiporták a háborús szokásjogot, etnikai tisztogatással, lányok, asszonyok tömeges megbecstelenítésével, rablással, fosztogatással vétettek az emberiesség ellen, másfelől pedig elriassza az esetleges bűnözőket újabb gonosztettek elkövetésétől.
Ez a bíróság azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: ügyintézése vontatott, nem hatékony, néhány ügyészt lelepleztek, hogy továbbította az adatokat hazája titkosrendőrségének, sőt fizetési listáján is szerepelt. A bírók egy része nem merült el a peranyag, a történelem, a földrajz tanulmányozásában, s találékonyságuk nem segített, hogy eligazodjanak a térképen. Néhány ítélet tükrözte a bíró hazájának e háborúk iránti álláspontját. A tanúk nem elenyésző hányadának személyiségét kellően nem ellenőrizték, s a tárgyaláson derült ki, hogy feltűnési viszketegségben szenvednek, kalandorok, szélhámosok, vagy éppen a napidíj reményében kirándultak Hágába. Vukovárt földig lerombolták, s e bűncselekmény miatt senki ellen nem emeltek vádat. A mulasztások, a melléfogások, a felületesség, a politikának az igazságszolgáltatásba való beavatkozása megtépázta a bíróság tekintélyét, ártott hitelességének.
A Milošević elleni per koronatanújaként, bennfentesként beharangozott Ratomir Tanić esete hallatlanul emlékeztetett Amerikába kivándorolt távoli rokonom meséjére. Hosszabb hallgatás után a hozzátartozónak címzett levélben számolt be az örvendetes eseményről, sikeres karrierjéről. Mindezt azzal támasztotta alá, hogy lefényképezkedett vele John Kennedy elnök. Nem mindenkit ért ilyen megtisztelés, a gyanút az keltette fel, hogy a néhány soros tájékoztatáshoz nem csatolta a történelmi fényképet.
Egy szintén távoli rokonom nem sajnálta a fáradságot, meg a kíváncsiság is hajszolta, útra kelt hát, hogy láthassa a fényképet. Látta is. Közös rokonunk valóban kettesben a később gyilkos merényletben áldozatul esett elnökkel: a fénykép megörökítette azt a pillanatot, amikor rokonunk felszolgálóként elegáns öltönyben, kifogástalan modorban üdítőt helyez az elnök elé.
Nem egy, hanem három fénykép ábrázolta Miloševićet Tanić társaságában. Nem bizalmas kettesben mélyedtek el országok, népek sorsát eldöntő kérdésekben, a fényképek valamilyen ünnepségen, eszem-iszom közben készültek, Tanić az akkori elnök közelébe férkőzött, s haverja örökítette meg őket. Amit eskü alatt vallott, azt már megjelentették az újságok, s a koronatanú onnan gyűjtötte értesüléseit.
Az ügyészség felsült, s nem okult. Miként feltételezhette, hogy Daniel Snedden ausztrál állampolgár, aki Dragan századosként szerzett kétes hírnevet a horvátországi háborúban, hitelt érdemlő tanú lehet a Milošević elleni perben? Senki sem nézett utána, hogy a múlt század hetvenes éveinek kezdetén ausztrál bíróság elmarasztalta orgazdaság, lopott áruk forgalmazásának bűnténye miatt. Ekkor még kiskorú, büntetését felfüggesztették.
Nem sokkal később ismét lebukott: elfoglalt üzletemberek kikapcsolódására csinos hölgyeket szervezett be. Nagyszámú lányt futtatott. A bíró választás elé állította: vagy börtönbe kerül, vagy bevonul katonának. Az utóbbi mellett döntött, s alaposan kiképzett tisztként tért vissza szülőföldjére.
Tanúvallomásának első napján a vádirat minden pontját megerősítette, második napján minden kérdésben az ellenkezőjét állította, a vádlott védelmére kelt. Mi történt a két vallomás közötti éjszaka? Noha tanúnak tilos a perről a szünetben bárkivel is beszélnie, felhívta Franko Simatović Frenkit, szintén hágai vádlottat, az állambiztonsági szolgálat nyugalmazott, magas rangú vezetőjét. Feltehetően Frenki valami olyasmit mondott a tanúnak, ami döntően befolyásolta emlékezőtehetségét.
Mennyi életművész, kalandor, szélhámos megúszta szárazon ellenben Florence Hartmannal, Carla del Ponte volt főügyész sajtófelelősével. Nem azért citálták e héten a bíróság elé, mert Béke és bűnhődés című könyvében azzal vádolta meg az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és Franciaországot, hogy a megalapozottan népirtással gyanúsítható két szökevényt, Radovan Karadžićot és Ratko Mladićot, ha elfoghatták volna is, akkor is futni hagyták.
Azzal terhelik, hogy könyvében nyilvánosságra hozta a srebrenicai tömegmészárlásra vonatkozó okmányokat, amelyeket a bíróság a közvélemény kizárásával vitatott meg. A vádirat szerint visszaélt hivatali tisztségével, szigorúan titkos dokumentumokat közölt, s ezzel tudatosan és szándékosan rombolta a törvényszék tekintélyét.
Ha bírái igazoltnak ítélik meg a vádat, az egykori szóvivő akár hét év börtönbüntetéssel is sújtható.
Mindenkinek felelnie kell tettéért. Nem is ez az aggasztó, hanem az, hogy a hevenyészett vádirat, az ügyészség, a szakértőknek beharangozott egyének felkészületlensége, tudatlansága, a tanúknak gyanítható okok miatti ingatag magatartása, ellentmondásos vallomása következtében bírái nem marasztalják el Šešeljt, s már jövőre kiszabadulhat.
Ha ez bekövetkezhet, a hágai törvényszék önmaga állítja ki erkölcsi bizonyítványát. Ennyi talán leszögezhető annak kockázata nélkül, hogy felmerülne a nemzetközi ítélőszék tudatos és szándékos lejáratásának leghalványabb gyanúja.
