Szerbia és Horvátország között ismét fellángolt háborúról cikkeznek egyaránt hazafias húrokat pengető, a kormány minden intézkedéséért túláradóan lelkesedő, a harctéri vereségbe belenyugodni képtelen, a tárgyilagosságra törekvő, az igazság és a hazugság fogalmát sajátosan értelmező lapok. Az olvasónak olykor az az érzése, más téma nincs is.
Arról már eltérnek a vélemények, hogy ezúttal ki kezdte a szóbeli csatározást, ki tépte fel a reménykeltően gyógyulni látszó sebeket. Abban már ismételten egybehangzó a szerbiai és a horvátországi sajtó, hogy mindkét részről kioktató, sértő, gyalázkodó szavak hangzottak el, s mint a legutóbbi rettenetes, esztelen vérfürdőt megelőzően azok a politikusok és történészek a hangadók, akik életük egyetlen feladatának tekintik, hogy a másik felet vérszomjas fenevadnak tüntessék fel, amely évszázadok óta etnikai elvetemültségében tömegesen ártatlanokat mészárolt le.
Nem szükségeltetik a politika útvesztőiben jártasnak lenni annak felismeréséhez, hogy mindkét országnak felbecsülhetetlen kárt okoz a viszály újbóli kiújulása, s ennek ellenére mindkét oldalon olyan erők, csoportok buzgólkodnak, amelyek szóbelileg az Európához való mielőbbi felzárkózásra esküdöznek, ám önös érdekből, vagy mert tehetetlenek a járható út kijelölésére, gyakorlatilag fogadkozásukkal ellentétesen cselekszenek.
A tömegsírok újbóli emlegetése nélkül Szerbiának és Horvátországnak hasonlóak a gondjai: a maffia annyira megerősödött, hogy az állam képtelen még a marginalizálására is, a közös bűncselekmény elkövetésére szövetkezett bandák felgöngyölítése eddig még nem járt eredménnyel, az igazságszolgáltatás korrupt, a magánosítás vontatott, nem segítette elő a gazdaság, a termelés fellendítését, s ennek következtében állandósult a tömeges munkanélküliség és a létbizonytalanság. A beavatatlanok számára érthetetlen, megmagyarázhatatlan, hogy az újdonsült oligarcháktól nem kérték számon, miként halmozták fel mesés vagyonukat, mi több, pártok, újságok suba alatti, bőkezű pénzelésével a politika és a gazdaság meghatározó tényezőivé váltak.
Szerbia és Horvátország polgárai az elhúzódó válság miatt kimerültek, közönyösek, elhomályosultak előttük a távlatok, félnek a holnaptól, szorongnak. Sérelmeiket, tehetetlenségüket a családon belüli félelmetesen nagy számú és hátborzongató erőszakkal leplezik, vagy torolják meg, vagy szörnyű tettüket a háborúból sérült lélekkel hazakerült egyének követik el, jó részük gyógykezelésük elmaradása miatt. Megdöbbentő, hogy mindkét országban családtagok kezében milyen gyakran pisztoly dörren, tőrök, balták villannak, dorongok sújtanak le, s legközelebbi hozzátartozóikkal végeznek, nem is eggyel, gyakran az egész családdal.
Felelős kormány elsősorban ezeknek az égető gondoknak a megoldására, vagy legalább enyhítésükre összpontosítana. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy vezető politikusok, akadémikusok, újságírók, közéleti személyiségek egy része fejhangon szólal meg. A szakirodalom két értelmezéssel szolgál e fogalom megértéséhez. Az első szerint a közönséges beszédben és énekben használt hangtól eltérő módon képzett, a szokásosnál magasabban énekelt hang.
Tudományos magyarázat az is, hogy átvitt értelemben kellemetlenül, visszatetszően magas, szinte sipító hang.
