Esik. Sötét van. A ember azt hinné alkonyul, pedig a reggel botladozik. Van kávé, előttem újság, egy rossz álom emlékei, a tálban alma, egy megíratlan Jó reggelt mondattöredékei. A várakozásról és a fényről kellene írni. Gyertyafényről. Ahova az ember közelebb húzódik. A Teremtő gyertyát ad ilyenkor a kezünkbe, hogy elfáradt szemünkben megvillanjon egy pillanatra az élet lángja. Az advent az esztendő legszebb ünnepe, a legboldogabb szakasza. Ilyenkor a várakozás reménye tölt el bennünket. Aki figyel, apró jeleket lát. Szeret az Isten. Lisztet, mézet, sót, cukrot, őrölt szegfűszeget ad, gyermekeket ültet az asztalunk köré, hogy mézeskalács illatú várakozással tölthesse meg szívünket...
Gyerekkorom emlékei. Mikulás-várás a szomszéd megvetett ágyának tetején: fényes színespapírba csomagolt csokoládécsillag. Aztán otthon az ablakban meglelt narancs és a csillogó karácsonyi üveggömb. Száradó ablakfesték szaga, mert a szüleim éppen decemberben fejezték be a házépítés belső részét. Anyám mosolya, ahogy apám ölében ülve nézi lánya örömét...
Röpködtem, emlékszem, amint megláttam a folyosó fekete-fehér kövére fektetett fenyőfát. Csöngetésre szaladtam a kapuhoz. Biztosan apám beszélte meg valakivel, munkából hazafelé jövet, hogy jelez valahogy. Fölhúzható piros gömb játszotta a Kis karácsony, nagy karácsony muzsikát. Dobozokban üveggömbök. Nem volt más ajándék. Nem is tudtam, hogy ez lesz gyerekkorom maradandó karácsonyi emléke.
Persze, voltak csalódások is. Volt hiány, volt a semmi. De szeret az Isten. Gyerekek készülődnek már novembertől. Csak nézem őket. Nézem. És hagyom, hadd higgyék, minden változatlanul megmarad. Hadd várakozzanak, hadd higgyék, hogy ez az élet.
Esik. Sötét van. A ember azt hinné alkonyul, pedig advent van. A képzeletbeli gyertya lángja Pilinszky János imádságát idézi. „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.”
