Nem tegnap történt, csaknem három és fél évtizeddel ezelőtt. Mint kezdő újságíró valamennyit már bizonyítottam a pályán, s alkalmasnak találtattam, hogy rövidebb hírek után hosszabb anyagokat is lefordíthassak. Olyan sikeres távot azonban még nem tettem meg karrieremben, hogy fiatalos lelkesedéssel, műgonddal anyanyelvemre átültetett szöveg címzését is rám bízták volna.
Azon az emlékezetes napon éppen a cím kavart nemzetközi botrányt. Az állam szócsövének tekintett, a hivatalos állami hírügynökség bécsi tudósítója jelentésében a közállapotokat ecsetelte. Mint írta, annyira burjánzik a zsebmetszés, a tolvajlás, a betörés, hogy az áldatlan helyzet miatt az általa meg nem nevezett újság attól tart, ha tovább rosszabbodik a helyzet, az országot a tolvajok hazájaként emlegethetik.
Az ügyeletes szerkesztő mellékesnek vélte, vagy nem figyelt fel a jelentéktelennek nem minősíthető árnyalt megfogalmazásra, s címben emelte ki: Ausztria a tolvajok hazája. Tiltakozott az érintett állam belgrádi nagykövete. Azzal érvelt, hogy hazája polgárainak túlnyomó többsége törvénytisztelő, a közállapotok sem aggasztóbbak, mint más országban, s ezért sértő a tolvajok hazájának bélyegezni meg Ausztriát. A durva rágalom okát abban vélte felfedezni, hogy a turistákat elriassza az alpesi ország meglátogatásától.
A meggondolatlan cím nem maradt visszhang nélkül a nemzetközi sajtóban sem: hírmagyarázók azt találgatták, mi miatt hidegült el a két ország kapcsolata, miért éppen egy vidéki, mi több, egy nemzetiségi újságot szemeltek ki a támadás megindítására.
Az örökösen éberek belső vizsgálatot követeltek a szóhasználatukban provokációnak, szabotázsnak nevezett ügyért felelősek megnevezése és megbüntetése céljából. Senkit sem akasztottak fel, senkit sem állítottak a fal elé, senkinek sem tört derékba a karrierje. Mint ahogyan már annyiszor tapasztaltuk, amilyen hirtelen kitört, olyan gyorsan el is csöndesedett a vihar.
Annyi esztendő eltelte ellenére talán azért rögzítette kitörölhetetlenül emlékezetem a történteket, mert zöldfülűként először részesültem gyakorlati oktatásban, milyen ingoványos az újságíró terepe.
De hogyan kerül a csizma az asztalra?
Az utóbbi időben annyi emberről derült ki, hogy a közpénz, a jutalom, az adomány, a mellékjövedelem sorsát annyira a szívén viseli, s csak akkor érzi biztonságba, ha a saját zsebébe csúsztatta, vagy átutalta folyószámlájára. Annyi egyén keveredett gyanúba, hogy attól tartok, csak nevük felsorolása egyfelől tág teret igényelne, másfelől fárasztó lenne.
Ennek ellenére, ha legmélyebb álmomból riasztanának fel, akkor sem csúszna ki a számon a tolvajok hazája megfogalmazás, mert mélységesen sértené a munkanélkülieket, a kisnyugdíjasokat, a bérükből, fizetésükből tengődőeket, a tisztességes munkával emberhez méltóan élőket.
Teszem azt, ki gondolta volna, hogy az egész világ ellen hadakozni kész dr. Slobodan Samardžić, Koštunica kormányzása alatt Koszovó ügyeit intéző miniszter felettesével együtt megalapozottan gyanúsítható azzal, hogy értesült, s mégis eltűrte, hogy legközelebbi munkatársai megdézsmálják az adományokat, segélyeket, elsikkasszák a Koszovóba fizetésként átutalt összeget.
Igaz, a túlbuzgóságával kitűnt, az elegáns öltözködésre és ápolt bajuszra olyan sokat adó volt minisztert még tisztségének betöltése idején a Kosovska Mitrovicától délebbre élő szerbek nyíltan azzal vádolták, hogy becsapta őket. Például bérük rendszeres folyósítását ígérte a szerb börtönőröknek, ha megtagadják az engedelmességet a prištinai kormánynak. A mundér és pénz nélkül maradtak naponta tüntettek, de a szakminiszter füléig nem jutott el káromkodással, szitkozódással fűszerezett mondanivalójuk.
Utólag, már-már történelmi távlatból visszatekintve magatartására, mint miniszternek annyi bokros teendője akadt, mindenre nem terjedhetett ki a figyelme, s különben is a haza nem csonkulhat meg holmi anyagi követelések miatt.
Akkoriban az államfő, a miniszterek, értelmiségiek, szakemberek egy része keményen bírálta, s azzal vádolta, hogy önhatalmúlag szervezte meg, s személyesen irányította a koszovói szerbek tömeges megmozdulását, őrhelyek, vámházak, bírósági épület elleni, halálos áldozatot követelő rohamot. A bírált ezt nem tagadta azzal az érveléssel, ha ,, lángoló épület nem is szemet gyönyörködtető látvány, de célszerű, mert kialakítja a szerbek és az albánok gyakorlati elhatárolódásának légkörét”.
Fővárosi bennfentes újságírók úgy értesültek, hogy Bojan Krištónak, a belgrádi repülőtér lemondásra kényszerített igazgatójának ügyét azért verték nagydobra, mert nem zárható ki, hogy jövőre rendkívüli választásokat írnak ki, s a fiatal szakember kapzsisága eszményi alkalmat nyújtott pártjának, a G17 Plusz lejáratására. Szintén hitelt érdemlő forrásokra hivatkozó más lapok az előbbiekkel ellentétben azt állítják, hogy nem szólítják a polgárokat az urnák elé, a kormánykoalíció módosul: a G17 Plusz helyét más párt foglalja el.
A hírforrásokhoz közelebb levő fővárosi hírmagyarázók harmadik csoportja tudni véli, hogy inog Mirko Cvetković miniszterelnök széke, s utódjaként Vuk Jeremićet emlegetik. A diplomáciát sajátosan értelmező diplomáciai vezető népszerűtlen nemzetközi körökben, amelyek kormányfővé való esetleges előléptetését provokációként értelmeznék.
Nagy ünnepek előtt kegyeletsértés borúlátó hangulatot kelteni. Reményt keltően leszögezhető, nem topogunk egy helyben, megyünk előre, még ha körbe-körbe is.
