Így valahogy kezdődhetne egy téli mese, amely az ember lelki megnyugvás utáni vágyát fogalmazza meg. De a valóság nem ilyen. Nem békésen sétáló járókelőket látok. Jön egy férfi vasalt nadrágban, fényes cipőben, harsányan utasításokat ad a mobiltelefonján. A tűsarkú cipő könnyedén belibben az autóba, ráförmed a hátsó ülésen csokoládét maszatoló kislányra. Más műkarácsonyfát tol a biciklijén, megint más kéreget a posta sarkán. Az üzletekben részletre vásárolható méregdrága kacat, a piacon olcsó bóvli, és hirdetések, reklámok, csakmostakciók várják az ünnepet.
Ezért aztán eszünkbe juthat Jézus egyik beszéde, amelyben arról szólt, hogy lesz idő, amikor a szeretet sokakban meghidegül. Ma azt tapasztaljuk, hogy világunkban kevéssé érezzük a szeretet tapintható, valóságos jelenlétét. Mert az emberi szeretet – a Biblia szerint – olyan, mint a reggeli felhő és a korán múló harmat: gyorsan elmúlik, ha valamilyen meg nem értéssel, bántalommal, igazságtalansággal találkozik. És mára mintha kifogytunk volna ezekből az érzésekből.
A decemberi ünnepkör szokásai hosszú évszázadok alatt formálódtak, alakultak, keveredtek. A pogány hitvilágból átmentett hagyományok egy része beépült a kereszténység szokásrendjébe. Ma már nem igazán tudjuk, mit honnan vettünk kölcsön: sem a piros és zöld szín, sem az arany és ezüst, sem a fagyönggyel és örökzöld ágakkal díszített adventi koszorú, sem az ablakba tett gyerekcsizma, a virgács vagy az alma jelentésére nem gondolunk. Nem gondolunk erre, mert nem ez a fontos, hanem valami más. Valami, ami tisztán, pontosan nem megfogalmazható. Csak egy érzés, egy rejtett vágyakozás valami után, amit elfelejtettünk, vagy amit elfelejtettek velünk.
Régen meghatározott rendje volt egy-egy ünnepnek. Így a karácsonyi ünnepkör szokásait is betartották az emberek. Betartották, mert különbséget tudtak tenni ünnep és hétköznap között. Ahogy ünneplő ruhában nem mentek ki állatokat etetni és utcát söpörni, úgy az ünnepi asztalhoz sem ültek idő előtt. Decemberben a béke és a nyugalom időszaka kopogtatott be azokhoz, akik tisztelték ezt a természet által kialakított rendet. Régen pontosan tudták, hogy miért kell advent első napjától vízkeresztig csöndes várakozással tölteni az időt. Hiszen ezután következett a farsang időszaka, amikor aztán lehetőség volt a duhajkodásra is. De ha előtte nem készültek volna föl testben és lélekben egyaránt a vigalomra, az sem hozott volna elég erőt először a tavaszi böjt, majd a nehéz, egy évig tartó kemény munka vállalásához.
Ezt kellene megtanulnunk. Újratanulnunk. Előhozni a lelkünk mélyéről. Ezt a gondolkodásmódot kellene elfogadnunk ahhoz, hogy emberhez méltóan ünnepelhessünk. Mert a lelki csönd utáni vágy valahol mindnyájunkban ott bújik. Csak már nem tudjuk, nem ismerjük föl, mert már nem tudunk különbséget tenni a fontos és lényegtelen dolgok között, ezért az ünnepeink is olyanokká lesznek mint mi magunk. Kusza, szétszórt, kapkodó külsőségeknek élő, ünnepeinkben is boldogtalan emberek. És ezt használja ki a mindeneladó elv alapján működő világ: odalöki nekünk a semmit, és elhiteti velünk, hogy szépek és boldogok vagyunk. Csak aztán elmúlik az az egy csillagos éjszaka, kilépünk a rivaldafényből, és nem marad semmi. Illetve a semmi marad mindabból, amiről azt hittük, hogy harmóniát hoz az életünkbe.
A Mikulásról kellene írni, a mikulásvirág történetéről mesélni. Az angyalokról és az angyalhajról. Az üdvözlőlap-készítés varázsáról, a mézeskalács sütéséről, a kézzel készített karácsonyfadíszekről, megálmodott örömről, a talpacskáját foltozó angyal tekintetéről... Ehelyett az utca zaja lép be az ajtón, ül az ágy szélére vagy telepszik a kályha mellé. Mert nem lehet elmenekülni teljesen. Egyedül biztosan nem.
De amikor megindulnak a fenyők, néhol gyertya ég esténként az ablakban. Vannak gyerekek, akik még ma is levelet várnak az angyaloktól, félve lesik az ablakba tett tiszta cipőt, vajon a Mikulás virgácsot hozott vagy csokoládét, és kint hagyta-e a kapu előtt a Krampuszt. Vannak családok, ahol ilyenkor nem szól a tévé, nem üvölt a rádió, ahol néha egy-két percre egymásra néznek, és megkérdezi egyik a másikától, hogy vagy. Jászol készül a kisdednek, ünneplőbe öltözik a ház, muzsika szól valahol halkan. Barátok kopogtatnak be egy bögre forralt borra. Mert az igazi szeretet soha el nem fogy, ahogy Pál apostol korintosziakhoz írt levelében olvashatjuk. Ez az érzés nem tűnhet el emberi kapcsolatainkból, mint ahogy maradandó az ölelés, a mosoly, a sírás utáni vágyakozás is, a vágyódás és várakozás a másik ember által küldött jelzésekre, érintésekre, üzenetekre.
Az ünnep, ha tényleg ünnep, tisztára mossa hétköznapi testünket és lelkünket. És amikor elérkezik a december, egyre többen gondolnak a szeretetre.
Tényleg kezdődhetne így egy szép téli történet...
