Vajon az államfő, a miniszterelnök vagy a belügyminiszter feladata-e a gazdasági helyzet értékelése? Nem adható egyértelmű válasz, hiszen mindössze néhány nap leforgása alatt mind a három egymásnak ellentmondóan nyilatkozott a nemzetközi válság hazai hatásáról, következményeiről és a legsürgősebb teendőkről.
A beavatatlan ésszerűen azt feltételezi, hogy a miniszterelnök vezetésével a kormánytagok egyeztetik véleményüket, s közülük valakit felhatalmaznak az átlagember tájékoztatására. Ha ez így lenne, akkor miként értelmezzük, hogy a belügyminiszter sajtónyilatkozatában azt mondta, hogy az állam, a kabinet, a politikai pártok képviselőinek mielőbb közmegegyezésre kell jutniuk, hogy milyen intézkedéseket foganatosítsanak, s egyértelműen, kendőzetlenül a polgárok tudomására kell adni: bármi bekövetkezhet, mert súlyos gazdasági gondok nyomasztanak bennünket, elszabadulhat az infláció, mi több, összeomolhat a gazdaság, s ez csak szigorú pénzügyi politikával, takarékossággal, korlátozással gátolható meg.
Most ne bonyolódjunk bele, hogy a rendőrök rendőre hivatott-e az illetékes miniszterek helyett állást foglalni a szakminisztériumára nem tartozó kérdésekről. Érjük be annyival, hogy elmondta azt, ami a szívét nyomja. Ha ezt el is fogadjuk, akkor mit kezdjünk azzal, hogy a legilletékesebb, Mirko Cvetković kormányfő egy-két nappal megelőzve miniszterét, terjedelmes, kissé terjengősnek tűnő interjújában kizárta annak veszélyét, amely mélységesen aggasztja kabinetjének fontos tisztséget betöltő tagját.
A miniszterelnök derűlátásának és meggyőződésének adott hangot, hogy a hazai helyzet sokkal jobb, mint amilyennel konzervatív gondolkodású szakemberek ijesztgetik a jónépet. Szerinte nincs olyan képzett közgazdász, aki képes hiteles választ adni, vajon a válság kezdetén állunk-e, vagy már el is viharzott.
Dús, ősz haját, ápolt szakállát nem tisztelő, gúnyolódásra hajlamos firkászok, mint héja az áldozatára, úgy csaptak le mondanivalójára. Felhívták a figyelmét, hogy nyilatkozatával egyidejűleg a Die Welt tekintélyes újság három elemző írásában ismertette, hogy a német lakosság kétharmada attól tart, hogy a válság tovább mélyül, még csak ezután következik a legnehezebbje, a Deutsche Bank figyelmeztetett a termelés visszaesésének beláthatatlan következményeire, az amerikai konszerneknek hozzávetőleg 125 milliárd dollárra van szükségük, hogy ne omoljanak össze.
E társaim a tollban azt állítják, hogy az optimizmus helyes, mert jótékonyan hat a kormányelnök egészségére, de tudatában kell lennie, hogy Szerbia polgárainak óriási többsége nem osztja buddhista nyugalmát, s szócséplés, frázisok helyett nyílt beszédet vár el tőle: annak kimondását, hogy mindenkire nehéz év vár. Ez nem borúlátás, nem is a vészmadarak vijjogása, ez a realitás.
Boris Tadić államfő, a Demokrata Párt elnöke pártja főbizottságának szabadkai ülése után nyilatkozatában tüzetesen nem elemezte a helyzetet. A jövő évi kihívásokat, a munkahelyek megőrzésének szükségességét említve mintha nem azonosult volna párttársának, Cvetković miniszterelnöknek a derűlátásával, de nem is kongatta meg a vészharangot, mint a belügyminiszter.
Három nyilatkozat, három álláspont. Attól tartok, nem könnyíti meg a halandók eligazodását.
