Azzal a megtisztelő feladattal bízott meg a szerkesztőm, éljen 120 évig erőben, egészségben, hogy lapozzam fel az utóbbi másfél évtized sajtóját, s nézzek utána, élpolitikusaink mit ígértek, s ebből mit tartottak be. Mert újév táján illetlenség aggodalmat tükrözően összevonni a szemöldököt, könnyed, szellemes írást igényel.
Csak helyeselhető elvárás, hiszen minden derék brit alattvaló királynőjének parlamentjében kizárólag az a honatya számíthat sikerre, méltó figyelemre, aki még a legnyomasztóbb gondokról szóló felszólalásának bevezetőjében is csillogtatja humorérzékét. El tudom képzelni, milyen kacajra ingerelte törvényhozó társait az a képviselő, aki 1938-ban azzal indokolta meg, hogy hazája ne vállalja Csehszlovákia függetlenségéért megállapodásban rögzített kezességét, ha pontosan azt sem tudjuk, hol van az a Prága, talán valahol Európában, akkor miért kockáztatnánk
védelméért fiataljaink életét.
Önmagamtól kérdezem, lehet-e frivol hangnemben szólni az utóbbi 15 évről, hiszen a legilletékesebbek egymással versenyeztek a szemérmetlen hazudozásban, az adott szó az elvont fogalmak kategóriájába taszíttatott. Például Slobodan Milošević köztársasági elnöki minőségében 1994 végén elhangzott szózatában derűlátó hangot ütött meg, békével, gazdasági felvirágzással, szervezett bűnözés elleni lehengerelő rohammal, számos e világi javakkal kecsegtette népét.
A próféta támadt fel Milošević személyében: 1995-ben elhallgattak a fegyverek, békét kötöttek, de milyen áron? Összeomlott a krajinai bábállam, lakosságát elűzték, házaikat kifosztották, majd felgyújtották. A békésnek jövendölt esztendőben Ratko Mladić, az önfejű, kiszámíthatatlan, vérszomjas, fajgyűlölő hadúr parancsot adott az ENSZ védelme alatt állt Srebrenica lerohanására, s csaknem tízezer férfi lemészárlására. Lankadatlan hévvel ágyúzták Szarajevót, s ennek a NATO vetett véget: néhány napos légi csapással rákényszerítették a szerb csapatokat, hogy a főváros térségéből húsz kilométeres övezetből kivonuljanak. A bosnyák és a horvát alakulatok összehangolt hadműveletükkel néhány nap alatt Bosznia területének felét ellenőrzésük alá vonták, a szerbek százezrei kényszerültek szülőföldjük elhagyására.
Újraolvasva Milošević említett újévi szózatát, szinte átokszerűen hangzik: jaj azoknak, akiknek ő békét ígér!
Túlságosan frissek a sebek, s attól tartok, kegyeletsértő, bárdolatlan lenne szarkasztikusan felidézni azokat az óloméveket, hiszen a politikusok sej-haj, szép az élet gondolatvilágával ellentétben lapunk hírmagyarázója 1995 végén azt írta, hogy ,,mit kívánhatunk egymásnak mi itt, a Balkánon szilveszter éjszakáján, mi, a világból kiközösítettek, miközben valami csodára várva be-benyitunk az árvává lett gyermekszobába, amelynek sarkában hangtalanul ott sír az elhagyott gitár”.
Élcelődés helyett adjuk át a szót e kor kovácsainak, mondják el egymásról véleményüket, kedvükre pocskondiázzák eszmetársaikat, vagy éppen a másképpen gondolkodókat, annak reményében, hogy legalább derülhetünk rajtuk.
Milošević Zoran Đinđićet piperkőcnek, szalonhősnek, külföldi bérencnek, gyakorlati érzék nélküli filozófusnak titulálta, de mivel olyan ellenfelet látott benne, aki trónjára törhet, propagandagépezete örökösen pergőtüzet zúdított rá. Lenézte, lekezelte Vojislav Koštunicát, s ha nevét említették, csak legyintett, macskabolondnak nevezte, s nem féltette tőle hatalmát.
Tévesen ítélte meg mind a kettőt. A szerinte fellegekben járó Đinđić felismerte, ha a 2000. évi elnökválasztásokon az ellenzék közös jelöltet indít, legyőzheti azt, aki azt hitte, hogy az ő jegenyéje kivételesen az égig nő. Đinđić beszélte rá Koštunicát, hogy vállalja a megmérettetést, mert igen helyesen úgy vélte, hogy kopott öltözékével, kitaposott cipőjével jelképezi az elszegényedett, létfenntartási gondokkal küszködő szavazópolgárok többségét, s legyőzheti a kapzsiságában villát villára halmozó, fényűző éltmódot folytató Miloševićet.
Az már szorosan nem tartozik a témához, hogy Koštunica megválasztása után öltönyt,cipőt váltott, s annyira szívéhez nőtt a hatalom, annyira ragaszkodott hozzá, mintha apai jussa lett volna.
Đinđić nem alaptalanul a kártékony politikusok közé sorolta Miloševićet, s már miniszterelnökként 2000 december végi évzáró értékelésében úgy fogalmazott, hogy ,,az új kormány munkájának első száz napjában kivizsgálja Milošević uralmának idején elkövetett nagy pénzügyi és egyéb visszaéléseket, amelyeket a bíróságnak kell feltárnia. A lakosságnak tudnia kell, ki állt a hiperinfláció mögött, s hogyan gazdagodott meg mintegy száz család. Milošević kisstílű bűnöző, akinek a történelem alkalmat adott arra, hogy nagy gaztetteket hajtson végre.”
Maradjunk még Miloševićnél. 1999 januárjában kijelentette, hogy inkább a fejét adja, mint Kosovót. Ma már tudjuk, hogy kobakját értékesebbnek tartotta.
A hol író, hol politikus, hol mindkettő Dobrica Ćosić abban az időszakban, amikor az önmagukat a haza bölcseinek képzelők a szerb földeknek nyilvánított területek egyesítéséről ábrándoztak, nagyra tartotta Miloševićet, akinek bölcsessége csak Nikola Pašićéval mérhető. Kosovo elvesztése után, mint bukott államfő, már nem dicsőítette Miloševićet, de az ellenzék vezéralakjait sem. 1999 végén azon morfondírozott, ,, bármennyire is súlyos volt a helyzet, súlyos népünk és hazánk helyzete, ilyen történelmi körülmények közepette egyszerűen nem volt olyan személyünk, aki méltó lett volna ehhez a korhoz. Nem volt tehetséges személy”.
Elmélyedhetünk gondolataiban, akkor sem deríthető ki, hogy önmaga közéleti szerepe felett pálcát tört-e?
Koštunica a hágai törvényszéket ötödik keréknek nevezte, amelynek szerinte egyedüli feladata a szerb nép elmarasztalása. Felbőszítette Milošević kiszolgáltatása, s feltehetően Đinđićre célzott, amikor 2002-ben úgy fogalmazott, hogy ,,a hágai törvényszékkel való együttműködés egyfajta embervadászatra és emberkereskedelemre emlékeztet.”
Đinđić sem maradt adós, néhány nappal később így válaszolt: ,,Koštunica államfő destruktív nihilista. A fal túloldalán zavartalanul ugathatnak, mi ezt halljuk, de senkit sem haraphatnak meg.”
Vladimir Beba Popović, a kormány tájékoztatási hivatalának egykori vezetője 2007 elején ráhúzta a vizes lepedőt Koštunica pártjának vezető személyiségeire: „Többségük elvonókúrán kezelt szenvedélybeteg, gonosz, frusztrált, tehetségtelen naplopó, e párt nem alakulhatott volna meg az állambiztonsági szolgálat hathatós segítsége nélkül.”
Az már mélyebb elemzést igényelne, hogy 2002 decemberében miért mérgesedett el annyira a helyzet, s a politikusok miért kiabáltak kígyót-békát egymásra. A mocskolódást megelőzően, örömlányok után kutatva, a rendőrség átfésülte a belgrádi Metropol Szállodát, s lepedőkbe rejtett nagy mennyiségű lőszerre és pisztolyra bukkant. Nem egészen 48 órával a razzia után felcsaptak a lángok e vendégfogadóban. A hivatalos közlemény nem részletezte, vajon a kéjhölgyek közül egyetlenegyet is előállítottak-e, azt azonban egyértelműen leszögezte, hogy a tüzet rövidzárlat okozta.
E változatot nem fogadta el Vojislav Šešelj, örökös radikális vezér, akkoriban parlamenti képviselő. Noha áldozatok is estek, részvétét nem nyilvánította ki, azt azonban tudni vélte, hogy gyújtogatás történt, éppen azon az emeleten, ahol a leánykereskedelemre vonatkozó iratokat őrizték, s az okmányok megsemmisítésében Nebojša Čović volt érdekelt, mert kapcsolatban áll a leánykereskedelemmel.
A köztársasági kormány makrónak megbélyegzett akkori alelnöke nem halogatta a választ. ,,Šešelj tudathasadásban szenved, hamisítványokra hivatkozik, hogy tetszése szerint valakit bemocskolhasson.” A rágalmazót bábfigurának nevezte, s kijelentette, azt is tudja, hogy kik mozgatják.
2002 nyilatkozatokban bővelkedő decemberében a kormánytagok sem kímélték egymást. Čović emlékeztetett arra, hogy annak idején nézeteltérése támadt Mihajlović belügyminiszterrel, aki attól tartott, hogy ki szeretné buktatni bársonyszékéből, hogy elfoglalhassa helyét. ,,Átvitt értelemben akkor összehasonlítottam Mihajlović és az én munkámat, és azt mondtam, hogy én sárban, ő pedig ürülékben fetreng. Semmiképpen sem cserélném el a sarat az ürülékkel.”
Az utóbbi időben kölcsönös átkozódástól visszhangzik a képviselőház patinás épülete. Vjerica Radeta, a radikálisok férfias erőt sugárzó honleánya az államfőről: ,,Emlékeztetjük Boris Tadićot, a sárga diktátort, akit Boris Broznak nevezünk, mert őt majmolja, hogy Szerbia sohasem bocsátotta meg az árulást. Azt üzenem a mostani hatalombitorlóknak, valamennyiüknek nem lesz olyan szerencséjük, mint Zoran Đinđićnek, mert az Isten megbünteti még az árulók hetedik nemzedékét is.”
Nem folytatom tovább. Leteszem a tollat. Attól tartok, ez már nem nevetséges, s méltatlan egy szilveszteri szám színvonalához.
Az említett politikusok magyar hangja:
