Ha a Teremtő olyan értelemmel áld meg, mint mondjuk Vörösmarty Mihályt, Babits Mihályt vagy éppen Martin Bubert, akkor talán nem lennék annyira tanácstala n, miért vonzotta mágnesként e tájon a nagypolitika az elmeorvosokat, s közülük nem lebecsülendő számú miért töltött be meghatározó szerepet az ország felbomlása előtti időszakban, a háborúk sorozata idején, s az azt követő zűrzavaros időszakban.
E kérdéseket az időszerűsítette, hogy a képviselőház elnöki pálcáját Slavica Đukić-Dejanović, a szocialisták alelnöke, kragujeváci pszichiáter, egyetemi tanár vehette a kezébe. Mint aki nem találja szemüvegét, s a sötétben tapogatózik, még annak eldöntésére is képtelen vagyok, kivel indítsam a felsorolást.
Talán kezdjük a közéletbe elsőként berobbant lélekbúvárral, Jovan Raškovićtyal. A múlt század nyolcvanas éveinek végén šibeniki idegorvosként a horvátországi szerbek vezérének kiáltotta ki szerénységét. Nem kímélve önmagát, minden erejével lapátolt a fortyogó katlan alá, s miután elszabadult a pokol, máig tisztázatlan okok miatt Belgrádba költözött, s visszavonult. A sors kegyesnek bizonyult iránta, mert nem élte meg a tragédiát, azt, hogy földijei földönfutókká váltak egy olyan téves politika következtében, amelynek megfogalmazásában, népszerűsítésében kézlegyintéssel el nem intézhető szerepet vállalt.
Orvosként nemzeti hovatartozásuk alapján értékelte a szerbek és a horvátok lelki alkatát, s talán nem is kérdéses, melyiket nyilvánította értékesebbnek. Nem hiszem, hogy elfogulatlan szakmai körökben megalapozottnak tartották a horvátországi forrongás idején többször megismételt hírhedt nézetét, hogy a horvátok kasztrációs komplexust táplálnak a szerbek iránt.
Lánya, Sanda Rašković Ivić az apja nyomába lépett, ideggyógyászati szakosítása után belgrádi kórházban dolgozott. Országosan ismertté vált Slobodan Milošević lelki állapotának elemzésével. Azt állította róla, hogy autisztikus egyén. Ez köznyelven a külvilág semmibevételét, az énre korlátozott kóros magatartást jelenti. Milošević másik gyengéjét a feleségével való nem természetes, patologikus kapcsolatban fedezte fel. E szövevényes, bonyolult házasságban a két fél nem egyenrangú, együttélésük nem két önálló egyén kapcsolata, az uralkodó szerepet Mira Marković sajátította ki. A szerző felvetette a kérdést, vajon min alapult e kapcsolat? Végtelen hatalomvágyon? Valamilyen különleges küldetésérzésen? Azon a téveszmén, hogy ők ketten másmilyen irányt szabhatnak a történelemnek? Azt képzelték, hogy a világforradalom élére állnak az új nemzetközi rend elleni harcban?
Egy másik elemzésében Milošević jellemvonásai közé sorolta a mesterkedést, a fondorlatosságot. Hatalmának megkaparintásában és megőrzésében visszaélt mindazokkal a történelmi személyiségekkel, akiket a szerbek tiszteltek. Felébresztette az emberekben az irracionálisat, visszaélt hazafiságukkal, szította a más népek elleni gyűlöletet.
Miután a politika vizeire evezett, s csatlakozott Koštunica pártjához, szinte máról holnapra irányt változtatott, többé nem bírálta sem Milošević politikáját, sem rendszerét. Ha nyilatkozott, akkor a szerb nemzeti ügy védelmezőjeként szólalt meg. A hazai sajtó egy részét megdöbbentette, hogy a védelem tanújaként jelent meg a hágai törvényszéken olyan három szerb férfi elleni bírósági tárgyaláson, akiket több mint száz nő szexuális zaklatásával és megerőszakolásával terheltek. A megerőszakolt nők traumái gyógykezelésének szakértője tanúvallomásában azt állította, hogy Boszniában a szexuálisan bántalmazott, meggyötört nők nem éltek át lelki megrázkódtatást, mert ellenkező esetben orvosi segítséget kértek volna.
Mintha e szerencsétlen áldozatoknak lehetőségük lett volna szakorvoshoz fordulni, hogy látlelet készülhessen az elszenvedett tortúráról. A bíróság mellőzte szakvéleményét, s a három vádlottat súlyos börtönbüntetésre ítélte.
Jovan Rašković, horvátországi vezér szerepét Boszniában önként egy másik ideggyógyász, Radovan Karadžić játszotta el olyan lelkesedéssel, odaadással, hogy közszereplésének következményei talán sohasem heverhetőek ki. Slobodan Milošević országlása alatt nem sokra taksálta a háborús bűncselekmények elkövetésével megalapozottan gyanúsítható szökevény elmeorvos, költő, okirathamisítás és sikkasztás miatt börtönviselt Karadžić szellemi képességét.
Az előbbiek alátámasztására több bizonyítékkal szolgálhatunk. Először is, lehallgatták kettőjük telefonbeszélgetését, amelyet a hágai törvényszék előtt szakértők és hiteles tanúk úgy értelmeztek, hogy a háború haladéktalan megindításáról szólt. Rejtjeles üzenetváltásuk alatt Milošević többször megismételte, hogy legalább a legegyszerűbb dolgokat ne kelljen a szájába rágnia, s ha mást nem is, a legfontosabbakat jegyezze meg.
Másodszor, a boszniai öldöklés éveiben Miloševićnál több külföldi küldöttség tiszteletét tette, s ha szóba került Karadžić neve, ökörrel, birkával, tyúkkal, bükkfával kapcsolatos jelzökkel illette. Munkatársainak körében még ennyire sem fékezte magát, s személyét olyan szavakkal minősítette, amelyeket önmaga tekintélyére valamit is adó újság csak három pont használatával érzékeltetheti.
Harmadszor, a daytoni béketárgyalások egész ideje alatt még arra sem méltatta, hogy legalább a legjelentéktelenebb kérdésekben kikérje a véleményét. Milošević, miután szóbeli ígéretet kapott, hogy nem vonják felelősségre, aláírta azt az okmányt, hogy a háborús bűnösöknek nemzetközi bíróság előtt kell számot adniuk tetteikről.
Karadžić még egyetemista korában verseket és drámákat írt. Kisiskolás szintű költeményeiben az a megdöbbentő, milyen lelkesedéssel ábrázolta az égő városokat. Poétai képzeletében Szarajevót lángokban látta, s miután hatalomra került, a valóságban is lángba borította, megsemmisítette azt a Boszniát, amelyet Ivo Andrić, Meša Selimović mély együttérzéssel, életszerűen, mesterien ábrázolt.
Slavica Đukić-Dejanović nem tartozott pártja keményvonalasainak, tálibjainak sorába. Eddig még senki sem vádolta háborús uszítással vagy gyűlöletszítással. Amikor 2001. március 31-én a bíróság elrendelte Milošević előállítását, megjelent az erődítménnyé átalakított palotában. Nem tartozott sem a közvetítők, sem a fegyveres ellenállók közé. Mint szakember megkísérelte lecsillapítani a Család felzaklatott tagjait, s igyekezett meggátolni a vérontást az ostromlók és a felbérelt fegyveres osztag között. Temérdek dolga akadt azokban a vészterhes órákban, hiszen a Család tagjai olyan szavakkal illették egymást, amelyeket a lapok csak kipontozva közöltek. Vázák, hamutartók röpködtek, több lövés dörrent. Meg kellett nyugtatnia Mariját, apja kedvencét, aki egy flaskó tömény ital és nagy mennyiségű idegcsillapító elfogyasztása után őrjöngött.
Miután apja beleegyezett, hogy megjelenik a vizsgálóbíró előtt, felháborodott üdvöskéje magából kikelve üvöltözni kezdett: ,,Gyáva alak, miért nem ölöd meg magad? Tedd meg most, semmirekellő, öld meg magad!” Az, aki annyi embert küldött a halálba, nem hallgatott a tanácsra, s beszállt az autóba. Ez annyira felbőszítette lányát, hogy több lövést adott le. A levegőbe? Az alkudozásban közvetítő Čedomir Jovanović autója irányába? Az apját szállító gépkocsira?
Azokban a feszült hajnali órákban, amikor röpködtek a golyók, Branislav Ivković, a szocialisták akkori alelnöke ijedtében a sáros földre, a fenyőfacsemeték közé vetette magát a biztonságos védelem reményében.
Ahogy teltek-múltak az évek, megtisztították a sártól önmagukat és öltönyüket, összeszedték magukat, visszanyerték hangjukat. Még inkább megtollasodtak, néhányan birodalmat teremtettek. Mindent elvárhatnak tőlünk, csak azt nem, hogy tiszteletünk jeléül kalapot emeljünk előttük.
Végezetül magasztaljuk vagy elmarasztaljuk-e a megnevezetteknek és még néhány elmeorvosnak viharos, zűrzavaros időszakban betöltött szerepét? Időnként illő szerénynek is lenni, s az ólomévek íródeákja a történelemre bízza az ítélet megfogalmazását.
