Év végén meghonosodott gyakorlat a mérleg készítése, a legjelentősebb események, az ország javát szolgált érdemes, vagy éppen ellenkezőleg, a kártékony alakok rangsorolása. Ez látszólag nem tűnik nehéz feladatnak, hiszen eseményekben bővelkedő esztendő maradt mögöttünk.
Talán az összegezést a választásokkal kellene kezdeni. Elmaradt azonban a gyökeres fordulat. A szavazópolgárok szabad akaratából nem kaptak felhatalmazást az ország irányítására, az európai felzárkózásra, a tényleges reformok megindítására esküdözött pártok. Ha ez vigasz, azok sem alakíthattak kormányt, akik hazájukat Oroszország tartományává züllesztették volna le, s borsózik a hátukon a bőr, ha demokráciáról, parlamentarizmusról, a nemzetek, felekezetek egyenjogúságáról szónokolnak nekik.
Felemás helyzet alakult ki: eltérő nézetű, nem azonos értékrendszert hirdető pártok alakítottak kormányt, s nem kell szakembernek lenni annak a megállapításához, hogy a kulcsfontosságú kérdésekben a miniszterek álláspontja nem azonos, nyilvánosan megcáfolják egymást. Nyílt titok, hogy a kormányfőnek nincs tekintélye, s a miniszterek egy része bojkottálja a kabinet ülését.
Talán az év eseménye a radikálisok pártjának felbomlása. Az ország és népe veszíteni nem veszített, de vajon nyert-e, és mit? Fenntartás nélkül akkor lelkesedhetnénk, ha az örökös elnökhelyettesből elnökké avanzsált Tomislav Nikolić színt vall: vajon azért szakított-e addigi elvbarátaival, mert belátta, hogy nézetük, politikájuk, elképzelésük, céljuk zsákutca, magatartásuk, nyilatkozataik szégyen egy parlamenti demokráciában.
Vajon Tomislav Nikolić, a haladás újdonsült híve szembefordult volna e addigi párttársaival, ha nem tapasztalja azt, hogy elveszítette Šešelj bizalmát, s a Főnök teljesen mellőzi? Mint a radikális boszorkánykonyha szakképzett szakácsa jól tudta, miután erkölcsileg lejáratták, meghurcolták, akkor kizárják a pártból. Egy lépéssel megelőzte őket, kivált soraikból, új pártot alapított.
Programjának ismertetésével, jövőképének felvázolásával adós maradt.
Hosszú politikai karrierje során a legválságosabb, legnehezebb időszakban felelős tisztséget töltött be olyan kormányban, amely hadra kelt az egész világ ellen. Mi erről ma a véleménye? Egyáltalán számon kérhető-e a szavahihetőség egy olyan politikustól, aki mondta már ezt is, azt is.
Árulkodó, hideg szeme azonban azt tükrözi, hogy őszintén, a lehető legőszintébben gondolta azt, amit Zoran Đinđić kormányfő és Slavko Ćuruvija újságíró likvidálásáról többször megismételt.
Orvgyilkosság semmivel sem menthető. Aki másként gondolja, ne tetszelegjen a haladás fáklyavivőjének mezében.
Vajon kedvező, reményt keltő fordulatnak tekinthető-e, hogy másfél évtizeddel a halála után az ügyészség végre annak a szakértőnek a véleményét tette magáévá, aki szerint Dada Vujasinović gyilkosság áldozata, nem önkezével vetett véget életének, s elrendelte a vizsgálat megindítását. Ha úgy értelmezzük, hogy az igazságszolgáltatás köztudomásúan lassan őrlő malmai hosszabb szünet után megmozdultak, s felelniük kell tetteikért a több száz emberölés elkövetőinek, az ügyészség döntése az év legfontosabb eseményei közé sorolható.
Vajon megalapozott-e a derűlátás, hiszen eddig sem tűnt hitelesnek a hivatalos változat, hogy a fiatal, csinos, kedélyes újságírónőnek 1994. április 8-a éjszakáján olyan mély depresszió ülte meg a lelkét, hogy elvetette életét. Abban az időben háborúk dühöngtek, egy emberélet nem jelentett túl sokat, s aki ügyelt saját fejére, az bölcsebbnek találta nem firtatni, vajon miért szakítaná meg életét egy sikeres, egyre nevesebb tollforgató.
Dada Vujasinović járta a harctereket, a mögöttes területeket, s azt tapasztalta, hogy önmagukat hazafiaknak, népük önzetlen védelmezőinek feltüntető egyének rabolnak, fosztogatnak, mesés vagyont harácsolnak össze. Nevük említésével titokban naplót vezetett, s feltehetően ez okozta vesztét.
Sokaknak érdekében állt egy hiteles tanú titkos feljegyzésének megszerzése. Dada Vujasinović önszántából nem adta át e sajátos kordokumentumot. Ez abból állapítható meg, hogy lakását feldúlták. S mivel nem került elő a keresett anyag, brutális, szadista kínvallatásnak vetették alá. Naplójának azon az éjszakán nyoma veszett.
Ki húzhatta meg a ravaszt, s adott le két lövést? Annyi év eltelte ellenére kideríthető, ha az erre kiképzettek kezét nem kötik gúzsba a beavatatlanok számára titkos, titokzatos érdekek. Meg a ma már befolyásos egyének.
Tapintatosan elhallgatják azoknak a szakembereknek a kilétét, akik nevüket adták nemcsak Vujasinović kisasszony halála körülményeinek meghamisításához, hanem saját kezűleg aláírták azt a hazug állításukat is, hogy a Topčiderben szolgáló két kiskatona őrhelyén önfeledt mókázás közben lelőtte egymást. A közvélemény felháborodása után, mintha már egyszer nem csillogtatták volna szaktudásukat, aláírták az újabb hamis hivatalos változatot, hogy az egyik gárdista lelőtte bajtársát, majd önmagával végzett.
A közvélemény még hevesebben felzúdult, polgári tényfeltáró bizottság alakult, s az FBI szakembereinek véleményét kétszer is kikérték. Valamennyien azonos végkövetkeztetésre jutottak: a hazájuk védelmére felesküdött két fiatalembert egy harmadik egyén kíméletlenül, hidegvérűen likvidálta.
Bírók, ügyészek, szakemberek anyagi haszon, előléptetés reményében hamisan tanúskodtak. Az e világon csak átutazóban levő halandó méltatlan annak mérlegelésére, találnak-e kegyelmet a valamennyiünk feletti Bíró, Ügyész, Szakember szemében.
A másfél évszázaddal ezelőtti keltezésű ,, ajkaink esedezéseit” tartalmazó könyv előbbi imájában a hívők azért is fohászkodnak, hogy ,, békességben vezess, békességben érjek kitűzött czélomhoz. Ments meg minden ellenségtől és leskelődőtől, vadállatoktól, tolvajoktól.”
Az új év kezdetén mi mást kívánhatnék a Törvényt, a Hagyományaikat tisztelőknek, mint azt, amit e fohász szintén megfogalmazott ,, vezess vissza békességben, és öröm csillogjon családtagjaim szemében.”
