Várakozások, maga az élet, írta Illyés Gyula egyik késői versében. Hiszen várunk az első szerelemre, folyosókon jó hírre, esténként az álomra, reggel egy új napra. De kinek mit jelent a várakozás? Létezik-e boldog várakozás? Vagy csak keserű és gyötrő várakozásaink vannak? És egyáltalán... Tudunk-e várni?
Lehet, hogy a gyakran hangoztatott felgyorsult élet nem engedi a várakozással teli, lassított élettempót. Az is elképzelhető persze, hogy nem másokkal van baj, nem a környezetünk diktálta száguldásban van a hiba, hanem bennünk. Mert nem tudunk megállni, visszanézni néha és odafigyelni a saját lelkünk igazi vágyaira. Hiszen nem hivatkozhatunk folyton másokra, önmagunkért önmagunknak kell vállalni a felelősséget.
Szerényi Gábor budapestigrafikussal és Léphaft Pál karikaturistával, lapunk munkatársával ezekre a kérdésekre kerestük a választ:
– Tudunk várni? Megtanították nekünk?
– (Léphaft Pál) A várakozás alapja a hit. Ha tudok hinni, akkor várni is képes vagyok, de bennünket nem tanítottak meg hinni. Ezért várakozni sem tudunk. Ezért vagyunk boldogtalanok. Ezért veszünk el, ha kialszanak a fények, ha elsimulnak a vizek, ha elcsendesedik a lárma, ha egyedül maradunk. Boldogtalanok vagyunk, mert félünk. Önmagunktól. Pedig egyedül vagyunk, amikor a világra jövünk, és egyedül leszünk távozásunkkor is. A békés várakozás visszaadja életünket. A várakozás, nem a pillanat lélekvesztő izgalma. A várakozás békét jelent, és csak benne maradhatunk meg önmagunknak, csak a csendben hallhatjuk saját zörejeinket, reggel a hiányt, délelőtt orgonamuzsikát, délután apró léptek kopogását, este, ahogy messziről jövő hangokat erősít fel a folyó, és csészéhez koccan a kanál. A várakozás nem divat, a várakozásban nincs profit, nincs kölcsön, nincs uzsorakamat és nincs hatalom. A várakozásban meghal, a szirének dalában pedig életre kel a halál, és azt a hamis illúziót kelti bennünk, hogy ha nincs csábítók dala, ha nincs árboc, amelyhez hozzákötnek bennünket, ha nincs viasz, amit fülünkbe öntenek, hogy mentse lelkünket, ha nincs Szkülla és Kharübdisz, akkor nincs történetünk és semmit sem ér az életünk. Erre tanít bennünket, erre csábít bennünket a külsőségei mögé rejtőző édes hangú fényes halál. Az örökkévalóság illúziójával veszi el tőlünk a várakozást és mulandó életünket.
– Gyerekkorunkban még tudtunk jóízűen gondolni valami eljövendőre. Télen az első hóesésre, apánk esti történeteire. Aztán egyszercsak megváltozunk.
– (Szerényi Gábor) Néha gyönyörűséggel tölt el bennünket, ha valami reménytelenre vágyunk. Aki ismeri a szerelem érzését, tudja, hogy várni akkor is jó, ha biztosak vagyunk abban, hogy sosem jön el, akire várunk. A türelem a hit egy formája. De erre, a német közmondás szerint, csak egy magasabb szintre jutott szellemi állapot képes. A fiatal ember türelmetlen, gyorsan akar mindent. Minden azt sugallja, hogy minél gyorsabban kiuzsoráljuk az életet. Akik eljutnak odáig, hogy tudnak várni, azok megtalálják azt a lelkiállapotot, amit áldott életnek nevezünk. Ifjúkorom legfontosabb költőjének, Kosztolányi Dezsőnek egyik versét használta fel Tandori Dezső egy szópasziánszhoz. Ennek a gondolatisága pontosan idevág, a címe: Mottók egymás elé.
– Mire emlékszel, mi maradt a gyerekkorból? Hangok, ízek, mesék?
– (L. P.) Nem mást kapunk útravalónak, mint a saját életünket. Szüleink az intő szavakon és minden máson túl valami nagyon lényegessel ruháznak bennünket fel. Édesanyánk úgy főz ránk, hogy soha nem tudunk szabadulni az ízektől, mindenhova magunkkal visszük. „Belénkfőzi” az életét. Ezért ha elővesszük emlékeinkből a mákoskalácsot, a fahéjas veknit, a krumplilevest, nem mást teszünk, mint tanúbizonyságot az életünkről.
– A mindenségről beszélünk, de a grafikus és a karikaturista képein metrón ülő arcok, apró karcolatok, a harsány világ jelei láthatók. Mi a dolgotok a világban?
– (SZ. G.) Szívem szerint azt írnám a képeim alá, hogy szökött napközis. Hiszen ugyanazt csinálom, mint gyerekkoromban. Újságírásból és rajzolásból élek, tehát tulajdonképpen mesélek. Kicsi bűntudattal arra is gondolok néha, hogy ez olyan nem rendes dolog. Rendes dolog, ha valaki például vasmunkás Csepelen, alaposan leizzad a munkában. Nyilván a szocializmus hamis világnézete hatott így rám. De ma már elhiszem, amit Kosztolányi fogalmazott meg kulcsmondatként, hogy a dolgozó társadalom mellett mindig volt, van, lesz játszó társadalom. Ami nem hasznos, hanem más. Innentől kezdve nem kell nekünk viaskodnunk politikusokkal és hatalmi emberekkel, hogy a művészetre miért van szükség. Mert ők csak akkor tűrik el a művészetet, ha manipulálhatják és ha diktálhatnak. A szabad művészet már önmagában fegyvert jelent, a karikatúra pedig, a legkevésbé becsült műfaja, a legveszedelmesebb könnyűlovasága. A legteljesebb sötétségben lennénk versek és képek nélkül, mert bár a leghétköznapibb dolgokról szól, mégis a mindenségre irányítja a figyelmünket.
– Sokszor látott kép: az angyal vigyázó tekintete körülölel. Miért van olyan fontos helye az életünkben az angyaloknak?
– (L. P.) A művészet is angyali cselekedet. És jó lelkigyakorlat. Minden nap összeveszik az ember magával, próbára teszi a lelkét. Hadakozik az őrangyalával. Hogy tudjon úgy mesélni, hogy ne hazudjon? Csak azt mondja, amit illik? Hol a határ? Ezekre választ adni a legnehezebb feladat. Olyan, mint amikor reggel belenézünk a tükörbe. Akkor tulajdonképpen megpecsételjük a sorsunkat. Az életünket megkaptuk egy hátizsákban, és lassan szedegetjük ki a dolgokat. A szabad akarat a legnagyobb ítélet, amit a teremtő adott. Minden attól függ, van-e bátorságunk. Merünk-e sötétben lenni, merünk-e beszélgetni, merünk-e rajzolni? Merünk-e várni, és nem arra gondolni, hogy lemaradunk valamiről. Ez a világ arra tanít, hogy fussunk versenyt a vonattal. Az angyalok meg hiába szólítgatnak bennünket. Állj meg, várj egy kicsit – súgják. Nem halljuk a szavukat, mert zajos az életünk.
