A világnak ebben az átkozottul huzatos részében a több évtizede tartó válság miatt tartós szorongás fészkelődött be az átlagember lelkébe. Rettegett és retteg. Szorong megélhetési lehetősége, munkahelyének bizonytalansága, gyermekeinek jövője, annyi más marcangoló, rossz előérzet miatt.
Ebben az áldatlan helyzetben nem meglepő, hogy lanyha érdeklődést keltett Veselin Vukotić Vesko állami sorozatgyilkossággal gyanúsított alak hazazsuppolása közvetlenül az újévi ünnepek előtt. De miért is vonta volna magára a figyelmet? Ha rendezett körülmények között, jogállamban élnénk, akkor azzal, hogy ő indította el a több száz életet kioltó likvidálások sorozatát, amely a mai napig tart, s egyenlőre nem látható a vége.
Megdöbbentő egyfelől az áldozatok hosszú listája, másfelől pedig, hogy ki mindenkit sodort el az ár. A gyilkosságsorozat olyan centrifugális körökre emlékeztet, amelyek négy irányba terjedtek. Az első hullám zsebmetszőket, hamiskártyásokat, kocsmatöltelékeket, az alvilág névtelen és hírhedt alakjait sodorta el. A második hullámban volt frontharcosok, félkatonai osztagok (mocskos gárdák) parancsnokai, Arkan, a köréhez tartozott személyek tűntek el. A hazai maffia első nemzedékének még írmagja sem maradt. A harmadik hullámban magas rangú rendőrfelügyelők, rendőrtábornoki rangú megbízott belügyminiszter, befolyásos párt főtitkára, az országos légitársaság vezérigazgatója merültek el. A negyedik hullám újságírókat, laptulajdonosokat, vádalkus tanúkat, magas rangú politikai személyeket, közöttük védelmi minisztert, tartományi kormányfőt, Szerbia elnökségének volt elnökét, Szerbia törvényes kormányfőjét sodorta el a színtérről.
Vukotić 1990-ben a belgrádi Nana kisvendéglőben, a titkosrendőrség megbízásából lelőtte Andrija Lakonić öklözőt, idült alkoholistát, a Szolgálat emberét. Pontosabban fogalmazva elnémították, mert nyilvánosan, népes társaságban bőbeszédűen fecsegett az addig hétpecsétes titokról: az állambiztonsági szolgálat külföldön likvidálja az emigráció szélsőségesnek nyilvánított tagjait.
A zsúfolt vendéglőben tartózkodott, később hírhedtté vált több egyén, közöttük Miroslav Bižić Biža rendőrfelügyelő és Darko Ašanin köztörvényes bűnözőből lett vállalkozó, gyáros, dedinjei villatulajdonos, akinek életét saját kertjében az azt övező magas kőfalról rázúdított golyózápor oltotta ki. A bírósági tárgyaláson Biža eskü alatt azt vallotta, hogy a titkosrendőrség bűnözőket utasított politikai emigránsok, másképpen gondolkodók likvidálására.
Biža felügyelő a kiskorú delikvensek ügyeivel foglalkozott, s felettesei megbízták, hogy válassza ki közülük az értelmesebbeket, akik olyasmit is elvállalnak, amelyet a szolgálati szabályzat, a törvény szigorúan tilt. Felfedezettjei közé tartoztak Vukotić, Arkan, Ašanin és sokan mások. Biža nem sokkal élte túl tanúvallomását: 1996-ban Belgrád belvárosában, egy forgalmas utcában, egy máig ismeretlen egyén hangtompítós pisztolyból leadott lövésekkel szitává lőtte. Miután elterült, a gyilkos újabb sorozatot lőtt áldozata arcába, ezt nevezik tolvajnyelven hitelesítésnek.
Ašanintól nem sokat tudott meg a bíróság, noha azzal is gyanúsították, hogy Lakonić meggyilkolásában két fegyvert használtak, s az egyik ravaszát Ašanin húzta meg.
Vukotić a per előtt külföldre szökött, vagy szöktették. Több országban bujkált, 2006-ban bukott le. Belgiumban két évi börtönbüntetésre ítélték azzal a váddal, hogy 1990-ben likvidálta Enver Hadrit, Koszovóból külföldre menekült emberjogi aktivistát.
Vukotić végre a hazai igazságszolgáltatás színe elé kerül. Nem hiszem, hogy sokra mennek vele. Feltehetően okult a vádalkus tanúk, a meggondolatlanul fecsegők esetéből. Ha megered a nyelve, fény derülhet megannyi gyilkosságra, arra is, hogyan és miként mosódott el a határ a pandúr és a rabló között, miként keveredtek egy falkába a törvény őrei és megszegői.
