Harmadik évtizede annak, hogy távozott az élők sorából Josip Broz Tito, emléke azonban tovább él az egykori Jugoszlávia tagköztársaságaiban. Tekintettel az ország széthullásának körülményeire egyesek bűnbánattal emlegetik, mert „az örökös elnök” annak idején a csírájában fojtott el minden nacionalizmust és gyűlölködést.
A nosztalgiázás másik oka pedig az, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk a jelent, miközben sokan még nem felejtettük el teljesen azt, hogyan is éltünk Tito idejében.
Tito marsall háromszor is járt Nagybecskereken. Nem véletlen, hogy emlékét ebben a bánsági városban jobban őrzik, mint másutt. A megyeházán megmaradt az erkély, amelyet 1952-ben építettek, hogy az őt éltető tömeg jobban láthassa. A Béga menti városban újra gyártják a Marsall-szappant, melyet Tito használt, egy helybeli étteremben pedig immár hagyományossá tették Tito konyhájának a napjait. Ennek a rendezvénynek köszönve ismerhettük meg a bácskai Nadályon született Tima Simićet, aki a marsall életének utolsó nyolc évében a személyes pékje volt. Arra invitált bennünket, hogy menjünk vele át Tito karađorđevói rezidenciájába. Beértük annyival is, hogy meglátogattuk Mozsor (Mošorin) melletti otthonában, melyet halastavak öveznek. A 72 éves pék ma halivadékot tenyészt a Titeli- domb és a Tisza közötti vadregényes tájon. Feleségén kívül vele él két fia is a családjával.
Tima közvetlen, őszinte beszédű ember, akinek a szeme Tito nevének hallatán ma is felcsillan. Ahogy beléptünk a házába, rögtön szembetűntek a falon a Titóról készült fényképek, melyek egyikén - másikán Tima is rajta van. Mint mondja, sokkal több fényképe is volt, de elkérték őket, aztán elkallódtak.
Hogyan lett Tima Simić Tito pékje?
Karađorđevón volt pékségem és malmom, Tito rezidenciája pedig tőlem vitte a kenyeret és a lepényt. Akkoriban azonban a magánszektort nem kedvelte a hatalom, és egy idő után kénytelen voltam bezárni a pékségemet. Haltenyésztésbe fogtam. Tito időközben nyilván megkedvelte a pékségemben sütött kenyeret, lepényt, s egy idő után rákérdezett alattvalóira, hogy miért nem kap többé abból a jó házikenyérből és a lepényből. Amikor megtudta, hogy becsuktam a pékségemet, megparancsolta, hogy teremtsenek elő. Másnap reggel már ott ültem Titónál, aki arról faggatott, hogy miért is változtattam szakmát. Nem akartam panaszkodni, de beismertem neki, hogy most sem jobb, de szeretem, amit csinálok. Erre megjegyezte:„ Ha szereted a haltenyészést, akkor abból lesz is valami ”. A beszélgetés után felajánlották, hogy legyek a marsall személyes pékje. Ez pedig azt jelentette, hogy 24 órán keresztül a rendelkezésére kellett állnom, egyes utazásaira is elkísértem. Ettől kezdve a rezidencia pékségében dolgoztam.
Milyen „kuncsaft” volt Tito?
Tito a legjobban a lepényt és a kenyeret szerette, amely nyilván a gyerekkorára emlékeztette. Szerette végignézni a munkámat, mindig viccelődött, és elégedett volt velem. Tima Tamburicának hívott, mert néha a kezébe vette a lepényt, és a tamburázást utánozta. Csak egyszer dorgált meg, amikor a bácskai pogácsában (amelyet ma „Tima kalácsának” neveznek) nem volt elég mazsola. Amikor megmagyaráztam neki, hogy azt az orvosok utasítására tettem, akkor azt mondta: „ Ne hallgass rájuk! ” Amikor pedig megkérdezték, mekkora fizetést kérek, azt válaszoltam, nem kérek semmit. Számomra az volt, a legnagyobb fizetség, hogy az elnöknek dolgozhattam. Munkámat kellőképpen kárpótolta a borravaló. Fizetése nem volt az elnöknek sem. Ő csak gyerekpótlékot kapott a 18 millió gyereke után, amivel rendelkezhetett, akárcsak én a borravalóval.
Nyilván mások is ellenőrizték a munkáját.
Mielőtt alkalmaztak volna, ellenőrizték a múltamat. Nemcsak az enyémet, hanem még az üköregapámét is. Előfordult, hogy először velem kóstoltatták meg a süteményt. Tito cukorbetegsége miatt pedig szigorúan rám parancsoltak, hogy ellenőrzés nélkül ne adjak semmit az elnöknek. Neki pedig az volt a szokása, hogy délelőtti sétája során bekukkantott hozzám, és megkérdezte, hogy mit készítek arra a napra. Szerette a tésztaféléket, én pedig mindig valami újdonságon törtem az eszem. Egy alkalommal a meggyes kiflijeimből annyit megevett, hogy nem bírt ebédelni. Az orvosok rögtön összeültek, hogy megfejtsék a rejtélyt, mert azt hitték, hogy beteg. Amikor megtudták, hogy nálam evett, a legszigorúbban megtiltották, hogy ezentúl bármivel is megkínáljam. Kutyaszorítóba kerültem, mert Titónak viszont nem lehetett nemet mondani. Ezért ettől kezdve mákot tettem a kiflibe, amit az elnök nem szeretett, így nem kért belőle.
A hetvenes évek közepétől Jovankát eltiltották Tito közeléből. Hogyan élte meg ezt a marsall?
Úgy gondolom, hogy Tito emiatt sokat szenvedett. Jovanka pedig számomra ma is szent, aki minden helyzetben igazi államfő feleségeként viselkedett. Amikor megtiltották neki, hogy Tito oldalán megjelenjen, ő akkor is ott volt mellette. Halálos ágyán fogta a kezét, amit persze a közvélemény nem láthatott. Jovanka pedig valószínűleg ma sem tudja, hogy hányszor „szorultam” miatta, mert a „letiltása” után is többször küldtem neki lepényt, titokban, míg aztán egyszer el nem kaptak.
Tito halála után hogyan alakult az élete?
Amikor Tito utoljára bement a kórházba, azt mondta: „Visszajövök én!” Mindannyian ezt kívántuk, de sajnos nem így történt. Egy ideig Tito után is Tito volt: továbbra is jöttek a külföldi államfők, vadászgattak. Egészen 1990-ig szép volt. Igaz, már néhány évvel korábban megkezdődtek a konfliktusok. Az első kalapácsütést éppen én, Tito pékje kaptam, elvették a halastavamat. 1987- ben pedig elhagytam Horvátországot, és eljöttem ide, a Titeli- domb tövébe, ahol az Isten is jó éjszakát mondott. A legrosszabb földből a legkorszerűbb halastavakat építettem ki, megélhetést biztosítottam a családomnak. Titóra pedig mindig szívesen emlékszem. Hogy mi lett volna, ha tovább marad közöttünk, nem tudom. Én csak egy pék vagyok.
