A Don, a Don- kanyar Muhival, Moháccsal, Doberdóval mérhető nemzeti tragédia színtereként ivódott be a magyar köztudatba. Hatvanhat évvel ezelőtt Budapesttől hozzávetőlegesen 1500 kilométerre bevetett 2. hadsereg felmorzsolódott, és csak a töredéke tért haza. Az országos katasztrófáról, a súlyos vérveszteségről hallgatott mind a fehér, mind a vörös Magyarország. Ha nem is elsőnek, de az elsők között Nemeskürty István még 1968-ban elkészült, majd négy éven át három kiadónál visszatartott, végül 1972-ben megjelent Requiem egy hadseregért című dokumentumkönyvében gyászolta meg az áldozatokat.
Kései siratójában azt írta:„ 1943 februárjában a németek megszállta Európával Sztálingrád halottait gyászoltatták. Félárbocon a lobogók, meghatott, fellengzősen ünnepélyes cikkek mindenütt. (...) A Magyar Katonaújság szinte dadog a hódolattól: dicsfényes dicsőséggel tartotta magát a 6. német hadsereg, s ez a vesztes védekezés a legnagyobb és legfényesebb hőstett, amit a világ valaha is megért. Ugyanakkor semmisült meg a 2. magyar hadsereg is. Bár ez a hadsereg utolsóként hagyta el Don- parti állásait, és százötvenezer embert veszített két hét alatt, csakhogy a német csapatok nyugodtan kiüríthessék Voronyezst, és háborítatlanul visszavonulhassanak: a magyar sajtó egy sóhajt sem küldött utána.”
Szerinte a sajtó és az uralkodóosztály agyonhallgatta ezt a vereséget, amely elkerülhetetlen volt, és ezt az állam vezetői is tudták.
Ma már a magyar történészek egyöntetűek abban, hogy a politikai és a katonai vezetés e hadsereget azért küldte a tengelyhatalmak oldalán a keleti frontra, hogy megőrizhesse a visszaszerzett területeket. Maradéktalanul nem bízott Németország győzelmében, a katonai részvétel megtagadásához pedig hiányzott az egységes akarat.
A történetírók egybehangzó véleménye az is, hogy e felelőtlen kalandban feláldozták, halálba küldtek egy teljes hadsereget. Az előbbieket azzal támasztják alá, hogy a honvédség fegyverzete és felszerelése elmaradt a Vörös Hadseregé mögött. Sem a tisztikart, sem a legénységet nem képezték ki a védelemre. Farkas Antal vezérkari alezredesnek a 2. hadsereg számára írott harcászati kézikönyvében 56 oldalon foglalkozott a támadással, csupán 9 lap szól a védelemről, a folyóvédelemnek pedig mindössze 3 lapot szentelt.
A részleges mozgósítást 1942 márciusában és áprilisában rendelték el, s az egész ország területére kiterjedt. A mozgósítás elve az, hogy minden országrészben arányosan terheljék meg a lakosságot. Nemeskürty István szerint a kérdés az, milyen társadalmi osztályt, milyen réteget érintett ez az arányos megterhelés? Kiket küldtek meghalni az orosz frontra?
Több egykori tanút idéz. Vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy, hadsereg – vezérkari főnök: ,, A behívottak zöme nincstelenek, parasztok és kisemberek tömege” Vitéz Solymossy Ulászló vezérőrnagy, a 12. hadosztály parancsnoka: ,, A bevonultak között a birtokos parasztság mélyen országos arányszámán alul volt képviselve, mert meghagyás útján nagyrészt mentességet biztosított magának. A legénység zömét napszámosok, béresek, uradalmi cselédek és más nincstelenek tették ki.” Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka : ,, A legénység 90 százaléka földhözragadt nincstelen, akinek nagyon nehéz megmagyarázni, hogy miért küzd kétezer kilométerre a határokon túl.
A nincstelen szegény emberek, idősek, legalábbis a katonaköteles korhoz képest. Minden parancsnok egyhangúan panaszkodik, hogy a legénység életkora 30-40 év, de jelentős számban hívtak be 40 évnél idősebb póttartalékosokat is.”
A lakosság etnikai összetételének megfelelően a kivonuló csapatokban nagyarányú, hozzávetőlegesen húsz százalék a nem magyar nemzetiségű, főleg erdélyi román, őket igyekeztek nem harcoló beosztásban alkalmazni, például mint fogatosokat. A személyi állomány tíz százaléka munkaszolgálatra kötelezett zsidó és baloldali mozgalom tagja.
A harckészségről Kónya Lajos harctéri naplójában az alábbi olvasható: ,, Végighallgathatod egész hadseregünket. Lepd meg őket a fedezékben, a szobákban, bárhol, ahol maguk között vannak. Az örökös kérdés: mit keresünk mi itt? Egyszerűen nem tudják felfogni, hogy ez a mi ügyünk lenne.” Nagy Vilmos honvédelmi miniszter hasonlóan vélekedett: ,, A kint sínylődő emberek úgy beszélnek a hadseregről, mint olyan alakulatról, amelyről az itthoniak már teljesen megfeledkeztek. A 2. hadsereg tagjai úgy érezték: halálra ítélték őket.”
Kétszáz kilométer hosszú frontvonalon 250 ezer magyar férfi áll a Don partján 1943 január 12- én. A hőmérséklet jelentősen csökken: - 35 fokot mutat a hőmérő. ( A hadtest naplója - 42 Celsius- fokot rögzít.) Befagytak az akkumulátorok, az őrök keze ráfagyott a puskára.
Ebben a farkasordító hidegben erős harckocsi- támogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén, az urivi hídfőtől kitörve déli irányban. Az áttörés kezdeti szakaszáról eltérőek az adatok. A hivatalos magyar jelentés azt állította, hogy a 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a dermesztő hideg és a túlerő ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett. A hadsereg egyik vezérkari tisztje visszaemlékezésében az előbbivel ellentétben azt jegyezte le, hogy a védelem meglepetésszerűen összeomlott, a 4. gyalogezred megfutamodott, a vonal mögött lévő tüzérségi fegyverek harc nélkül kerültek szovjet kézre.
Abban már szintén egyöntetűek a történetírók, hogy néhány nap alatt a 2. magyar hadsereg sorsa megpecsételődött.
Vajon végzetszerűnek tekinthető, vagy elkerülhető lett volna- e ez a nemzeti tragédia? Eltérőek a történészek véleménye, s szenvedélyes, heves vitájuk nem csillapszik, s nem dönthető el. A történelemben ugyanis nem tehető meg egy útszakasz, s ha az tévesnek bizonyul, akkor büntetlenül nem választható másik.
A döntőbíráskodás szándéka nélkül hallgassuk meg egy hivatásos tiszt és a hadi stratégiában teljesen járatlan poéta véleményét. Kádár Gyula vezérkari tisztnek, a kémelhárítás vezetőjének volt betekintése abba, hogy felkészült-e a hadsereg a háborúra, a magyar baka pedig az orosz tél és a Vörös Hadsereg elleni harcra. Emlékiratában azt jegyezte föl, hogy ,, javaslatomra egyszer nagyobb hadgyakorlatot tartottunk. Lesújtó látvány volt a honvéd hadosztály mindenestől! A csapatok után össze-vissza málházottan menetelő szekerek tömege, különböző színű és gyártmányú bevonultatott személygépkocsik, rozoga teherautók. Ez volt a valóság és nem a szervezési táblázatokba berajzolt, egységeket feltüntető csapatjelzés.”
Babits Mihály halálos betegségével viaskodva, légcsőműtétje következtében beszédképtelenségre kárhoztatva papírszeletekre írta föl szaggatott, töredékes gondolatait. A derűlátó tábornokok seregénél tisztában látott: a gyors előrenyomulás még nem győzelem. Napóleon is elérte Moszkvát, Németország két fronton kényszerült harcra, s ez lerövidíti a háborút.
