Amikor tavaly az év vége felé először röppentette fel a hírt a villanygazdaság arra vonatkozóan, mennyire tarthatatlan az áram jelenlegi ára, s azonnal érkezett a kormány reagálása is, hogy szó sem lehet drágításról április előtt, a tapasztaltabbak már sejtették, még véletlenül sem fognak áprilisig várni az emeléssel.
A jelzést pedig, hogy elérkezett a pillanat, szintén villanygazdasági bejelentés adta meg, miszerint a fogyasztás megközelítette a kritikus pontot, s ha a lakosság nem takarékoskodik az árammal, kikapcsolások is lehetségesek. Nem szeretném elbagatellizálni az ügyet, de akár nagy összegű fogadást is mernék kötni arra, hogy a tél további részében – jöhet, ne adj Isten, akár mínusz harminc fok is – legfeljebb a takarékosságról esik majd szó, a kikapcsolásokról még véletlenül sem. Mert ti. nem is arról volt szó.
A megindoklásokban szinte mindig arra hivatkoznak, hogy nemcsak Európában, hanem a környező országokban is az áram sokkal drágább mint nálunk. A tények tények, hihető hogy a környezetünkben valóban csak Macedóniában olcsóbb az áram, Horvátországban is és Magyarországon is kétszer annyit fizetnek mint mi, kilowattonként, természetesen. Talán már visszatetsző is lenne összehasonlítani a lakosság, vagy ebben az esetben a fogyasztóink vásárlóerejét az említett országok polgárainak vásárlóerejével, hogy végre megállapíthassuk, drága-e, vagy netalán mégis olcsó számunkra az áram. Ha csak az abszolút számokat nézzük, természetesen nagyon is olcsó, de ha azt veszem alapul, hogy bécsi nővérem, ha többet is fizet az áramért, de nyugdíjasként is többszörösét kapja mint jómagam, akkor az árakat nagyon is lehetne „viszonylagosítani”. Nem azért, hogy szociális kategóriává váljon az egész, sokkal inkább azért, mert a meglevő erőművek, gátak, bányák és hőerőművek vagy állami pénzekből épültek, vagy éppen a fogyasztók anyagi támogatásával, mint a nyolcvanas években az áramkölcsönből. Ebből szinte semmit sem kaptak vissza.
Az áram után azonban a hírek szerint megdrágul az üzemanyag is, amit lassacskán már be sem jelentenek. Állítólag ez esetben is elmaradunk a világpiaci ár mellett, de szerény számításaim szerint alig maradunk el a környező országoktól. Azt mondják, a szerbiai kőolajipari gazdaság is „lebegő” árfolyamot alkalmaz, ami azt jelenti, hogy a kőolaj világpiaci beszerzési árához képest alakítja az árakat. Ez szép magyarázatnak tűnik, csak akkor kezd kételkedni az ember, amikor azt tapasztalja, hogy a lebegő árfolyam szinte kizárólag a felfelé történő lebegést jelenti (az árak esetében egészen biztosan). A két úgynevezett energiahordozó drágulása egészen biztosan láncreakciót vált ki, a drágulásokat ugyanis mindenki át szokta hárítani a másikra, s ennek a végén is természetesen a fogyasztó áll.
Mindig el szoktam képedni azon is, hogy mekkora a villanygazdaság kinnlevősége, magyarán: mekkora összeget követelnek a rosszul, vagy alig fizető fogyasztóktól. Ezt az adatot természetesen most is közzé tették. Az összeg nem kevesebb mint másfél milliárd euró. Ekkora összegért egy kisebb ország villanygazdaságában akár többségi tulajdonhoz is juthatna az ember. Akkor döbbentem rá azonban az adat viszonylagos voltára, amikor egyik ismerősöm elmesélte, hogy házat akart venni, és tudta, a volt tulajdonos egy ideje tartozik a szolgáltatónak az áram árával. A tulajdonos bizonyítani is tudta, hogy ez a tartozás ötezer dinár, de amikor ismerősöm az áramelosztóban érdeklődött, azt az információt kapta, hogy a kamatokkal és büntetőkamatokkal együtt a tartozás harmincezer dinár és legalább ennyibe kerül a ház újbóli bekötése a hálózatba. Jó lenne, ha egyszer a villanygazdaság kimutatná, a tartozásként feltüntetett összegben mennyi a fiktív tartozás, vagyis az, ami mögött nem tényleges fogyasztás, hanem elszámolási mechanizmus áll, még ha az pénzügyileg indokolt is.
Az árak körüli huzavonában azonban éppen az idegesít leginkább, hogy szó sincs huzavonáról. A kormány, vagyis az energiaügyi minisztérium és a villanygazdaság egyenjogú partnerként szoktak beszélni az áram árának alakításáról (is). Annál is inkább, mert eddig egyik kormány sem engedte meg magának azt a luxust, hogy ne a maga emberét tudja eme szolgáltató cégek élén. Ennek ellenére minden esetben eljátsszák a fent említett forgatókönyv szerinti szereposztást: az áramelosztó bejelenti az emelést, a kormány rácáfol és ígéreteket tesz, majd ezeket figyelmen kívül hagyva jóváhagyja az emelést. Azért bosszantó, mert biztosak lehetünk abban, hogy az egyezség hónapokkal ezelőtt megszületett, csak úgy gondolják, hogy nekünk, mivel mindannyian infarktus közeli állapotban vagyunk, óvatosan adagolják a híreket.
