A mezőgazdaság az ipar mozgatórugója – ezt sugallja a szerb kormány. Merthogy a múlt héten döntött három ágazatot segítő támogatási programról, összesen 10,8 milliárd dinár értékben. Ebből az összegből fogják fedezni többek között a tejártérítést (tejprémiumot) és az állattenyésztés genetikai fejlesztését. Utánanéztem, megtudtam: nem látványos fejlesztésről van szó, hanem csak arról, hogy a kormány döntése volt előzőleg szükséges ahhoz, hogy az agrártárca folytathassa a tavaly megkezdett területalapú támogatások kifizetését, vagyis a gazdák iránti tartozások fedezését. Utánanéztem, de még jól értesült körökből sem tudtam meg: ki fogja megkapni azt a 2,5 milliárd dinárt az említett 10,8 milliárdból, amelyet állítólag jószágtenyésztés fejlesztésére szánt a kormány. Furcsán működik nálunk ez a demokrácia...
A média egy része pedig örömhírként kapta fel az említett információt. Hogy lám-lám, a kormány végre belátta: a mezőgazdaság a gazdaság húzóereje és talán éppen ezért kell most soron kívül támogatni az agráriumot... Csak kicsit későn jöttek rá az urak a szerb kormányban, hogy a mezőgazdaságba befektetett dinár tízszeresen megtérül. A húzóágazatnak keresztelt mezőgazdaságunk pedig már régóta rosszul húz. Persze ezt nehéz meglátni a kényelmes irodákból, fotelekből, titkárnők és tanácsosok hadától... Pedig csak ki kellene menni a termelők közé, szét kellene nézni a határban. A helyszínen megbizonyosodni arról, mennyi jószág van az istállókban, ólakban, mennyi búza zöldell a határban.
Jószág bizony már nincs: csupán egy év alatt, pontosabban 2010-ben, több mint 80 ezer fejőstehenet vágtak le a gazdák, az utóbbi tíz évben (2001-től 2010-ig) pedig sikerült felére, 817 ezerről 468 ezerre csökkenteni az országos tehénállományt. Következményeként keletkezett tavaly a tejhiány, majd közvetetten az, hogy nincs elegendő borjú, növendékmarha. És most, 2012 januárjában a kormány hirtelen ráeszmélt, külön rendeletben dönt a tejprémiumokról, jószágtenyésztés fejlesztéséről...
Tovább: néha-néha krónikus sertéshiány van az országban, külföldről kell importálni belőlük... Másrészt, nagy a valószínűsége annak, hogy jövőre búzabehozatalra szorulunk, mert a kevésnél is kevesebb búzát vetettek az ősszel a termelők, megint csak azért, mert tavaly a felvásárlók a kilókénti 17,5–18 dináros felvásárlási árnál egy parával sem adtak többet a termelőknek, pedig a gazdák legalább 20 dinárra számítottak. És ki tudja már hanyadszor becsapottnak érzik magukat: ezért nem vetettek kenyérgabonát. Talán még akkor sem fognak, ha arannyal fizetnének érte. Egyszer már volt ilyen ígéret is, amikor Avram apó, „kemény dinárja” sem bizonyult eléggé vonzónak ahhoz, hogy kenyérgabonát termeljenek, valamikor 1993-1994-ben... Egyébként a kenyérgabona az Újvidéki Terménytőzsdén jelenleg valóban 20 dinárba kerül, mégpedig áfa nélkül! Hiába, a búza legnagyobb hányada már a kereskedőknél, termelésszervezőknél, kufároknál van. A haszon ismét az ő zsebükben landolt...
A történelem ismétli önmagát. Közelegnek a választások. Mint mindig, ilyenkor populizmusból, ígéretekből, színes lufikból, mind több és több van... Mert hogyan lehet másként felfogni például azt, ha nem mézesmadzagként, hogy a szóban forgó támogatási program keretében 600 millió dinárral támogatják majd a kamion- és traktorgyárainkat (IMT, IMR...). Felmerül bennem a kérdés, hogyhogy éppen most, hisz volt rá éppen elég idő az elmúlt 10–12 évben...
A hazai gépgyártás még a múlt század kilencvenes éveiben megroggyant, amikor gazdasági zárlat alatt volt az ország. Ami 2000 után következett, az csak folytatása volt a megkezdett munkának: mert úgymond: „A magánosítás szükségszerű.” Hangzik a fülemben minduntalan az egyik egykor népszerű politikus szava. És elgondolkodom... Számukra valóban szükségszerű volt, hisz alaposan megtollasodtak. És most sütögethetik a pecsenyécskéjüket, mit sem törődve a kibontakozó válsággal, munkanélküliséggel. Ámbár lehet, egyszer, 20–30 év múlva fény derül arra is, miért kellett elkótyavetyélni az országot. Például arra, miért kellett tönkretenni a zimonyi Zmaj gépgyárat, amikor, közismert, strapabíró, szolid gépekként vizsgáztak a Zmaj kukorica- és búzakombájnjai a vajdasági mezőkön. És nemcsak nálunk, hanem külföldön is, hisz a környező országokban is jól ismerték a tűzpiros színű csőtörőket, búzakombájnokat. Még manapság is keresettek. Nem titok, a használt egysoros kukoricakombájnok iránt jelen pillanatban is igen nagy a kereslet Romániában, abban az országban, amely igaz, EU-s tagország, de mezőgazdaságának fejlettsége manapság is jócskán elmarad az itteni mögött...
