Aki végignézte szerdán Milorad Dodik és Čedomir Jovanović másfél órás vitáját, az lecsupaszítva, a maga nyerseségében tapasztalhatta meg a szerb és szerbiai társadalmon belüli egymásnak feszülések kvintesszenciáját. Tökéletes választás volt a vitát szervező Tanjug Hírügynökség részéről, hogy éppen a boszniai Szerb Köztársaság vezetőjét és a Liberális Demokrata Párt elnökét „eresztette össze”, hiszen ez a két politikus mintegy szimbóluma annak a két, jól körülhatárolható eszmerendszernek, attitűdnek, pólusnak, amelynek Koszovó és Európa a metaforái, és amelyek meghatározzák a térség valóságát.
Jovanović minapi kijelentése, hogy a boszniai SZK „genocídium terméke” csak apropóul szolgált ahhoz, hogy fényesre csiszolódjon a szerb társadalom tükre, és kristálytisztán megmutatkozzék a két eszmerendszer, amelyek egybemosásával csak az egy helyben topogás és az ügyetlen lavírozás lehetséges. Az egyik oldalon ott állt a nemzeti mítosz képviselője, a prófétákként és hősökként tisztelt hágai vádlottak semlegességet mímelő védőügyvédje, az egykori ellenség – ma már „csak” többnyire csendben utált és megvetett szomszéd – áldozatait is elismerő, de azért folyton a saját nemzetének áldozataira emlékeztető hipokrita, a történelmi tényekkel szelektíven bánó korifeus, a másik oldalon pedig a nemzeti mítoszok hamisságára rámutató, a nemzete nevében elkövetett szörnyűséges bűncselekményekkel szembenézni merő, a népirtást, etnikai tisztogatást nevén nevező, a saját nemzeti közösségének háza táján söprögető, és nem folyton-folyvást a szomszéd (ugyancsak rendetlen) udvarára mutogató politikus.
Azt is mondhatnánk, hogy Szerbia, a szerb társadalom tizenhat évvel Dayton, tizenhárom évvel a NATO-bombázás, tizenegy és fél évvel Milošević bukása után mégiscsak elindult a jó irányba, hiszen immár a šešelji eszmék és attitűdök nem képeznek jelentékeny társadalmi erőt, mégis szomorú és kétségbeejtő, hogy ennyi év alatt csak ennyit sikerült elérni. Hogy a dodiki alapállás – amely csak a vastag sminkje miatt tűnik a šešeljinél szelídebbnek – szalonképes lehet, „belefér” a politikai fősodorba, lehet annak egyik pólusa.
A szerb társadalom pedig évek hosszú sora óta e két meghatározó, markáns eszmerendszer, attitűd, metafora között őrlődik – döntésre képtelenül. Mert ugye Koszovót nem adjuk soha, habár igaz, már rég nem a miénk; eszünk ágában sincs háborúzni, de azért az volna a kívánatos, hogy minden „szerb föld” egyesüljön; nyugati életszínvonalat és életminőséget akarunk, de folyton keletre tekingetünk. A közvélemény-kutatások is rendre ezt támasztják alá, ezt a skizofrén helyzetet, amivel a polgárok többsége nem tud, a közhangulatot meglovagoló néppárti, gyűjtőpárti politikusok pedig nem mernek mit kezdeni.
