Rendkívül nehéz időszak vár ránk – jelentette ki a magyar származású tőzsdeguru, s ő, tőzsdeguru ezt bizonyára sok belevaló társánál jobban látja, különben hogyan is lehetne tőzsdeguru. Bár ami azt illeti, jegyzetírónk hiába kereste a jelzett kifejezést az idegen szavak mára kissé elavult szótárában, nem találta, de nem is ez a lényeg, ennél húsba vágóbb a guru kijelentése, hogy nehéz idők várnak ránk, sőt rendkívül nehéz idők. Vajh kikre? Mert ez itt a kérdés? Reájuk-e vagy reánk, közönséges halandókra? Mert ez korántsem mellékes. Már csak annál az egyszerű oknál fogva se, hogy a gurukkal, a nagytőkésekkel, a milliárdosokkal szemben mi, közönséges halandók vagyunk szédületes többségben a világ kezdete óta.
S hogy még rémisztőbb legyen a magyar származású jóslata, a reánk váró idők nem csupán rendkívül nehezek, de kimondottan magának a Gonosznak az időszaka is lesz.
Volt már belőle részük a közönséges halandóknak. Akiknek a lélekszáma napjainkra milliárdokra duzzadt. Miként a guruknak a milliárdos pozitív bankszámlájuk. Mind közönségesen a vagyonuk.
Ha csupáncsak a mögöttünk hagyott huszadik századra tekintünk vissza, láthatjuk, mily rendkívül nehéz időszakokkal volt megterhelve. Az eleje táján Oroszországban győzött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, nem messze Oroszországtól, amely közben a Szovjetunió nevet vette fel, Németországban egy merőben más nevű forradalom győzött, s ebből a két győzelemből nemsokára akkora hajbakapás lett, hogy lángba borította egész Európát, de még Japánt is alaposan megpörkölte, pedig Japán nincs is Európában. Az egésznek végül is az lett az „eredménye”, hogy két részre szakadt a világ (a harmadik rész, az el nem kötelezettek nem sok vizet zavartak).
Tehát a szakadék, amely mára mélyülő szakaszába jutott, fenyegető veszélyeket hordoz magában. A Gonosz időszakát sejdítteti.
Hogy kik kerülnek e mélyülő szakadék legalsó bugyrába? Aligha azok, akik folytonos áskálódásukkal a szakadékot mindig mélyítették. Ezt ugyan nem akarták, ténykedésükkel mégis mélyítették. S most attól rettegnek, hogy ők is belezuhannak. Igaz, még csak a szakadék szélén állunk, s az is igaz, hogy nem valóságos lényükben, csupán virtuális megfoghatatlanságukban, mégis látják, érzékelik, féltik – igenis féltik! – a szakadék mélyére taszított, taszíttatott tömegeket.
A szakadéknak pedig az a természete, hogy ha nem teszünk ellene, tágul, mélyül. Időnként megpróbálnak ugyan hidat építeni föléje, de mintha most ez a milliárdokkal rendelkező guruknak sem sikerülne. Megrémültek. Kénytelenek belátni, hogy nem csak a vagyonuk nő és gyarapszik, de túloldalon, lent a mélyben és környes körül a bajba juttatottak tömege is. Hogyan fékezhetnék meg kapzsiságukat, csillapíthatnák étvágyukat, hogy a világ kenyeréből jusson azok számára is elegendő, akik ezt előteremtik?
Hogyan? Mielőtt rájuk, a szakadékmélyítőkre törne a Gonosz időszaka.
Tán csak nem attól tartanak, hogy a Gonosz őkelméjüket is a szakadékba taszítaná? No azért nem féltem én őket. A gurukat. Kiguruznak ők valamit a szakadék szélén. Most is, mint mindig.
