Talán a kelleténél is nagyobb port kavart (vagy kavartak abból), hogy a minap Velimir Ilićre, az Új Szerbia párt elnökére az egyik belgrádi nyilvános szereplésekor rátámadt egy bizonyos Dejan Stojadinović. A jobbegyenesre azonban a jelek szerint a pártaktivisták válaszoltak, vagy legalábbis volt ilyen szándékuk, mert a tudósítások szerint a „merénylő” kimentése közben egy rendőr megsérült.
Mint jó ellenzéki politikus, Ilić azonnal nemcsak a belügyminiszter, hanem az egész kormány lemondását követelte, mert – mint mondta – a helyzet tűrhetetlen, hiszen a támadó szemmel láthatóan az életére tört (puszta kézzel). Ellenkező esetben tüntetéseket szerveznek a tehetetlen kormány megbuktatására. Talán éppen azért, mert a parlamenti honatyák nagyon is jól ismerik a pártelnök politikai karrierjét – annak idején ő volt az a bizonyos buldózeresčačaki polgármester, aki úttorlaszokat felszámolva (és rendőröket is felpofozva) érkezett 2000 októberének elején Belgrádba Milošević megbuktatására – erélyesen el is ítélték a pártelnök és parlamenti képviselő elleni támadást. Akkoriban kétségtelenül az egész ország szimpátiáját élvezte, de határozottsága mögül mind többször előbukkant erőszakossága is (az újságírók esetében nem is egyszer). Ezúttal sem igen foglalkoztak nyilatkozatának azzal a részével, amely szerint gyakorlatilag azt mondta, hogy ha történetesen lett volna nála fegyver, rá is lőtt volna támadóra. („Nevettek, amikor azt mondtam, hogy fegyvert hordok, s itt van, most nem tartottam magamnál. Bűn egy huligánt megfosztani életétől, amikor így rám támad?”) Az azért mégis elgondolkodtató, ha egy kiemelkedő politikus ilyen elveket vall.
Nem kellene azonban naivnak lenni és azt hinni, hogy a brutális támadást kizárólag Ilić viselkedése váltotta ki. Kiderült ugyanis, hogy Dejan Stojadinović, a támadó az egyik közösségi oldalon több alkalommal is Boris Tadić és Čedomir Jovanović meggyilkolására is felszólításokat fogalmazott meg, és a rendőrség már korábban is körözte erőszakos viselkedése miatt. Az eset azt is bizonyítja, hogy a politikai erőszak, vagy az erőszakos fellépés általában, mint valamennyi sérelem és vitás kérdés megoldásának módja, nagyon is jelen van a társadalomban, és a kilencvenes évek „hagyatéka” továbbra is kísért. A rendőrségnek valóban akad dolga az erőszakoskodók elleni határozott fellépés terén. Đinđić meggyilkolását követően az állam ugyan keményen visszavágott, de az szemmel láthatóan nem volt elegendő. Vannak bizonyos jelei annak, hogy a rendőrség megpróbálja felszámolni az erőszakoskodások gócpontjait. A francia szurkoló belgrádi agyonverését követően úgy tűnt, talán sikerül egy határozott akciót indítani a futballhuligánok ellen, akik – mint köztudott – nemcsak futballhuligánok, hanem más törvénybe ütköző cselekedetek elkövetői is. Ha azonban mindebből nem lesz egy átfogó és következetes, és természetesen hosszú távú fellépési forma, és nem csak „bizonyos” esetekben veszik elő a szigort, akkor sajnos biztosra vehető, hogy a hasonló esetek meg is ismétlődnek.
