Ott, azt a nem létező pontot a fehér falon, azt nézem. Amióta tudom. Újra meg újra, rezzenéstelen arccal, bambán. Ahogy a nyárutón az autó szélvédőjét bámultam, amikor megtudtam, hogy nagyobb a baj, mint hittük. Csak ültem a kormánnyal szemben a parkolóban, letaglózva, és az jutott eszembe, hogy mennyire nevetséges. Nevetségesek vagyunk az elveink védelmezésével, magasztos céljainkkal, magabiztos küzdelmünkkel.
Bevallom, nem értettelek. Utolsó találkozásunkkor, két hete is pont olyan voltál, mint hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt. Hittél az elveinkben, magasztos céljainkban, küzdelmünk helyénvalóságában. A betegségedet pedig úgy kezelted, mint valami unalmas kellemetlenséget: túl leszünk rajta, aztán folytatjuk, ahol abbahagytuk. A szemed élénk volt, a tekinteted nem állapodott meg a fehér fal nem létező pontján.
Annyira őszinte volt a hited és annyira természetesek a szavaid, hogy magamban már a heteket, napokat kezdtem számolgatni, amikor ismét esély kínálkozhat arra, hogy visszatérj közénk. Hiszen pont te hiányoztál ahhoz – a te végtelen energiád és munkabírásod, kifogyhatatlan ötleteid, specifikus tapasztalataid, szenvedélyes racionalitásod –, hogy a csapat újra eggyé kovácsolódhasson.
Hogy lehet az, hogy nem törtél meg? – ezt szerettem volna megkérdezni Tőled utolsó találkozásunkkor, de nem volt hozzá bátorságom. Persze, hogy is jöttem volna én ahhoz, hogy ilyen „filozofikus” kérdést tegyek föl, amikor minden gesztusoddal, minden mondatoddal arról tettél tanúbizonyságot, hogy vannak ennél fontosabb dolgok az életben: ígéreteink, vállalásaink, meggyőződésünk, barátságunk, a családunk.
Enikő, büszke vagyok rá, hogy Veled dolgozhattam, hogy barátomnak tudhattalak. Hiányozni fogsz. Még nem is érzem át igazán, mennyire, de biztosan tudom, nagyon.
