Először a U.S. Steel jelentette be, megköszöni és egy dollárért visszaadja a szerb államnak a smederevói vasműveket, a Salford pedig a tejgyártásból vonulna vissza...
Rosszul kezdődött a február. A szibériai hideg, a havazás megbénította az országot, a forgalmat, de növelte a fogyasztást, különösen a földgázfogyasztást, ami végső soron a számlákon is meglátszik majd. Tovább: a „végelgyengülésben” szenvedő euró erőteljesen erősödni kezdett a dinárral szemben, elértéktelenítve az amúgy is alacsony fizetéseket. A multik pedig odébbállnak. Először a U.S. Steel jelentette be, megköszöni és egy dollárért visszaadja a szerb államnak a smederevói vasműveket, ezt „a kipusztulásra ítélt cégdinoszauruszt”, hadd keresse a kormány a „megmentőt”, az új stratégiai partnert. Addig is az adófizetők pénzéből kell majd finanszírozni a veszteséges termelést – egyes számítások szerint „sekély” 120 millió euróval évi szinten...
Ezzel még azonban nem zárult a sor. A múlt héten röppent fel a hír: a Salford befektetési társaság megállapodott a Royal Friesland Campina céggel a szabadkai tejgyár és az Imlek eladásáról. Tudni kell, hogy a Salford még 2003-ban vásárolt meg 4 itteni tejgyárat, s azt, hogy az Imlekbe olvasztották az újvidéki és zimonyi tejgyárakat. Hogy mekkora vállalatról van szó, azt szemlélteti az adat is, hogy a céghez tartozik még a Knjaz Miloš vízgyár, és a Bambi Banat kekszgyár. Félreértés ne essék, egyelőre csak a tejgyárain akar túladni a Salford, a másik két vállalkozását megtartja...
A Salford 2010 decemberében fenyegetőzött, eladja az itteni tejgyárait. Nézzük, miért?
A dolog előzményéhez tartozik, hogy egy hónappal előbb a Köztársasági Ügyészség büntetőeljárást indított a vállalat tulajdonosa ellen, monopolhelyzettel való visszaélés gyanúja miatt. A közigazgatási bíróság kimondja: a négy tejgyárral rendelkező Salford, azaz a Danube-csoport igazságtalanul, az azonos feltételek elvét mellőzve járt el a termelőkkel szemben. Az említett bűncselekmény elkövetése esetében a pénzbüntetésen kívül 6 hónaptól 5 évig terjedő szabadságvesztés is kiróható a vádlottra. Nagyjából ennyiben foglalták össze akkor a hírügynökségek a monopóliumok elleni harc kezdetét Szerbiában. De a Salford gondjainak itt még nincs vége...
A termelők az állam ilyen döntésén felbuzdulva vagy pénzbeli kárpótlást vagy két tejgyárat követeltek vissza a Danube Foodstól, mégpedig a szabadkait, valamint a magánosítás után bezárt újvidékit. Mégpedig azért, mert szerintük a Danube Foods 2003-tól errefelé folyamatosan megkárosította őket, és valójában a hazai tejtermelés lassú, de biztos elsorvadását segítette elő, mégpedig a nyers tej visszaszorított, megalázóan alacsony árán keresztül. A Danube Foodsnak Szerbiában legtöbb társtermelője volt, a kooperánsok számát 9000-től 16 000-re becsülték. Sokukban felmerült a kérdés: hogyan lehet az, hogy a huszon-egynéhány dinárért felvásárolt nyers tejből, mire az üzletekbe kerül 70–80 dináros tartósított tej lesz? Mekkora profittal dolgozott a Salford Szerbiában?
Közben 2011-ben tejhiány jelentkezett a piacon. Ekkor már a hatalmas, lomha államapparátus is megmozdult. Egyszerűen azért, mert a mind kifejezettebb tejhiány szégyent hozott az államra. A tejhiányból ugyanis olyan problémák adódtak, amelyek kihatottak már a napi politikára is: magának a kormányfőnek kellett magyarázkodnia, miért nincs a boltokban tej. És nem mindegy, hogy mely boltokban. A hiány éppen a legnagyobb fogyasztói központot, a belgrádit érintette a legérzékenyebben. Mégpedig azért, mert a PKB, amely a belgrádi önkormányzat kezébe került át egy tollvonással, nem tudta kielégíteni a keresletet, az Imlek pedig egyszerűen képtelen volt ellátni a hatalmas fővárosi piacot. És ha már Belgrád zúgolódott, akkor bizony az államnak is lépnie kellett. Egyesek azt mondják éppen a tej- (és egyéb hiányok miatt) kellett távoznia Saša Dragin akkori agrárminiszternek.
