Ha valaki egy ismeretlen égitestről valami csoda folytán lepottyanna Szerbiába, felületes tájékozódás után megállapítaná, hogy választási lázban ég az ország: a politikusok inuk szakadtáig azt bizonygatják, ha nem is olyan szegények, mint a templom egerei, vagyoni helyzetük alapján a középosztályhoz tartoznak. A bolygónkon kívüli lény azt is tapasztalná, hogy a politikusok keményen ostorozzák „a ne kérdezd, ki voltam” üzletembereket, vállalkozókat, s legégetőbb feladatuk a vagyon eredetének kivizsgálása. Nevek említésétől eltekintenek. Felriadnának, ha olyan rémálom gyötörné őket, hogy a közelmúltban valamelyikük társaságában fényképezkedtek le.
Feltehetően az idegen elhiszi, hogy a korteshadjáratban névtelenül emlegetettekre sanyarú sors vár, ha beigazolódik a megvesztegetés, a monopolhelyzet gyanúja. Honnan is sejthetné, hogy e kabinet nem azért bukott meg, mert a miniszterek nézete eltért Verica Baraćnak, a korrupció felderítésével megbízott kormánytestület elnökének véleményétől, hogy a megvesztegetés mély gyökeret engedett, s következményei katasztrofálisak. Megnevezte azt a kiskirályt, aki monopolhelyzetével visszaélve, a kisember zsebében turkálva egyre kártékonyabb birodalmat teremtett. Maradjunk annyiban, hogy a kabinet leköszönt: nem a szervezett bűnözés, az elharapódzott korrupció, a monopolhelyzet kérdése miatt romlott meg annyira a miniszterek közötti kapcsolat, hogy többé nem működhettek együtt.
Az üzleti élet labirintusában nehezen eligazodó idegen örömmel nyugtázhatta, hogy Boris Tadić elnök kezdeményezte, vizsgálják felül, mit és ténylegesen milyen áron vásárolt meg a kiskirálynak titulált Miroslav Mišković a belgrádi kikötő és környékének megszerzésével. S láss csodát! A belgrádi bíróság ítéletében leszögezte, hogy Mišković kizárólag a kikötőre és az azt irányító épületekre jogosult, a körülötte elterülő 150 hektárra nem, ahol a már most beláthatatlan birodalmát bevásárlóközpontok, iroda - és lakóépületek építésével bővítette volna.
A valahonnan Szerbiába csöppent lény megelégedéssel venné tudomásul: a törvényszék meggátolta, hogy Belgrád városától elidegenítsenek egymilliárd euró értékű földterületet. Azon már mélyen el kellene gondolkodnia, miért nem merült fel - Bacsó Péter, világhírű filmrendezőnknek a felettébb gyanús üzelmekre használt kedvelt szavával élve - a simli gyanúja Miškovićnak az idén februárban busás hasznot hozó másik vállalkozásával kapcsolatban: tulajdonosként nevére írathatta a belgrádi Intercontinental Szállodát és környékét, ahová 13 szintes vendégfogadó, 33 szintes irodaépület és többszintes földalatti garázs építését tervezi.
Az értelmes világűri lénynek nagy fejtörést okozna, mi a magyarázata annak, hogy tavaly olyan óriási vihart kavartak Čedomir Jovanovićnak, a liberális demokraták vezetőjének a kormány legbefolyásosabb tagjai ellen a képviselőházban elhangzott vádjai. Becsületsértés, rágalom, hazugság, hazaáruló, elmebeteg, még ennél is szalonképtelenebb kifejezésektől visszhangzott a tisztelt ház, majd rövid időn belül minden elcsendesedett. Jovanović akkor ország-világ előtt azt állította, hogy a kormány tényleges elnöke Mišković, akit azzal is vádolt, hogy Szerbia érdekei ellen közös bűncselekmény elkövetésére szövetkezett, bűnbandát szervezett. A tisztségüket megillető tisztelettel jegyezve le nevüket, Jovanović a bűnszervezet tagjai közé sorolta Koštunica kormányfőt, helyettesét, Božidar Đelićet, továbbá Mlađan Dinkićet, Dragan Jočić belügyminisztert és másokat.
Az ország tekintélyét megtépázó, miniszterek, honatyák szavahihetőségét megkérdőjelező pocskondiázásban annyi minden elhangzott, igen gyakran az is, melyik pártot melyik újgazdag támogatja bőkezűen.
Ha értelmesnek képzeljük el a világmindenségből földre szállt lényt, bizonyára érthetetlenül tapasztalta, hogy az önmagukat a gyanús üzelmek elleni hazafias küzdelem fáklyavivőinek feltüntető radikálisok milyen vehemensen védelmezték Miškovićot, s azt követelték, hogy Jovanovićot gyorsított eljárással fosszák meg mentelmi jogától, hogy börtönbe vagy bolondok házába zárhassák.
Vajon az elképzelt lény milyen tanulságot vonna le abból, hogy a demokraták, a népies tábor, a radikálisok egyöntetűen elutasították a tényfeltáró bizottság megalakítását annak kiderítésére, valójában ki is a gazda Szerbiában. Elült a vihar, s senki sem terhelte meg az igazságszolgáltatást annak mérlegelésével, megalapozottak-e a személyét ért súlyos vádak.
Vajon menekülne vagy maradna-e az értelmesnek képzelt világűri lény, ha egyfelől a pártoknak a törvénysértés minden formája elleni kíméletlen harcát, a munkalehetőség növelését, a külföldi tőke beáramlását, valóságos édenkert megteremtését ecsetelő szónoklatait hallgatja, vagy Živorad Kovačević véleményét fogadná el hitelesnek. A nyugalmazott diplomata éretlenséggel vádolta a politikai elitet, amely az égető gondok megoldása helyett új válsággócot teremt, hogy háttérbe szorítsa az előzőeket, nem törekszik a nemzetközi helyzet megértésére, reális megítélésére, s ezt olykor harsány nacionalista retorikával leplezi, amely kellemesen cseng egyesek fülében, de külföldön felbecsülhetetlen kárt okoz.
Menne vagy menekülne a világűri lény? A mi helyzetünk szövevényesebb: a szülőföldünk ez az átkozottul huzatos vidék.
