Mint a mesében, Stanko Subotić Cane egy sokgyermekes, ágrólszakadt családban látta meg a napvilágot egy isten háta mögötti faluban, Ubban, s szinte még kölyökként - egy karéj kenyérrel, egy darab sajttal a kopott hátizsákjában - kelt útra szerencsét próbálni a nagyvilágban. Párizsban kötött ki. Készruhagyárban kétkezi munkásként kezdett dolgozni. Éjt nappallá téve vasalt, vasalt, csak vasalt, s ezt olyan busásan megfizethették, hogy megkereste azt a bizonyos első millió dollárt. A többi már ment, mint a karikacsapás: több országra kiterjedő pénzügyi és gazdasági birodalmat teremtett.
Legalábbis ez olvasható életrajzában, amelynek megírására íródeákot fogadott fel, aki ügyelt arra, hogy részletkérdésekkel ne untassa a publikumot. Hazatért falujába, s a múlt század kilencvenes éveinek háborús, zűrzavaros időszakban Cane nagyszámú tágas raktárat építtetett. Noha ez a gazdaság labirintusában járatlannak nem tűnik jelentős vállalkozásnak, a megnyitó ünnepséget több eminens személy megtisztelte jelenlétével.
Azt már nem a megrendelt- szeplőktől megtisztított- életrajzában, hanem nem sokkal az októberi események után a rendőrség szakemberei megfogalmazta Fehér könyvben olvasható, hogy az előbbiekben jelzett években a hatalom, a vámhivatal, a titkos szolgálat hathatós támogatásával három szerteágazó hálózatot alakítottak ki cigaretta csempészésére, melynek élén Cane, Marko Milošević és Siniša Stojčić állt. Az utóbbi Badža vezérezredesi rangú rendőrtábornoknak, Szerbia belügyminiszter- helyettesének az édestestvére. Amikor máig ismeretlen tettes 1997-ben szitává lőtte a főtisztet, mély gyásszal fogadtam halálának hírét, mert volt szerencsém személyesen megismerkedni vele, sőt még kezet is nyújtott újvidéki pénzváltóban tett gyakori látogatásainak során. Mi okozta vesztét? Nem tudni. A mindenre kiterjedt vizsgálatot a belgrádi rendőrség akkori vezetője irányította. Az újságírók többszöri unszolására mindig csak azt hajtogatta : Mit mondjak? A cigaretta ölte meg.
A haza és a nép érdemes polgárainak sírkertjében nyugvó rendőrtábornok soha életében nem gyújtott rá.
A Fehér könyv azt állította, hogy Cane raktárai a cigaretta tárolására szolgáltak. Milyen minőségben emelte az ünnepség fényét jelenlétével Milo Đukanović - hol államfő, hol miniszterelnök, az utóbbi években bankok részvényeinek felvásárlója és többségi tulajdonosa - ,ezt nem tudhatjuk, de azt már igen, hogy az olaszországi ügyészség vizsgálatot indított ellene cigaretta-, ember-, fegyvercsempészés, pénzmosás, külföldi körözött gengszterek rejtegetésének gyanújával. A múlt hónapban önszántából hozzávetőleg 12 órán át válaszolt a vizsgálóbíró kérdéseire. Meggyőzte-e ártatlanságáról vádlóit? Ez titok, s ebbe nem is avatják be a szenzációra éhes közvéleményt, amíg védi mentelmi joga. Addig az esetleges felelősségre vonástól sem kell tartania.
Ha a bűnüldöző szervek hosszú évek során mindezt tudták, akkor miért csak tavaly rendelték el Cane letartóztatását? Ez egy újabb talány, hiszen még 2000 előtt felszámolta csempészhálózatát, ciprusi, svájci, franciaországi bankokba menekítette pénzét. Mennyit? Banktitok, amely szent és sérthetetlen, főleg a felbecsülhetetlen értékű vagyon tulajdonosainak esetében. Cane szépérzékéről tanúskodó kastélyt vásárolt Svájcban, Franciaországban pedig világhírű boráról ismert vidéken nem egy-két holdnyi termőföldet.
Az elfogatási parancs után külföldre szökött, nem rejtőzködött, ide-oda utazgatott, s nem kis meglepetésre a moszkvai repülőtéren őrizetbe vették, s az orosz hatóságok készek kiszolgáltatni Szerbiának.
Az is nehezen érthető, mire alapozta magabiztosságát. Miért hitte, hogy érinthetetlen, hiszen az utóbbi hónapokban egyre vészjóslóbban gomolyogtak felette a viharfelhők. Az élet magasiskoláját kijárt egyén nem érzékelte volna a veszélyt? A véletlen művének tekinthette, hogy a bűnbanda két kulcsfontosságú tagját olyan erős honvágy gyötörte, hogy feladta a titkosabbnál titkosabb rejtekhelyét, s szinte egyidejűleg hazatért. Nem figyelt fel arra, hogy mindkettőben azonos időben kerekedett felül az igazságérzet, s mintha összebeszéltek volna, vádalkut kötöttek, készek az igazságszolgáltatás színe előtt tanúvallomást tenni korábbi bűntársaik ellen.
Nem hiszem, hogy az elsőnek hazatért Bojana Bajrušević neve ismerősként csengne az átlagember fülében. Férje, Vladan Kovačević Tref szintén nem dohányzott, mégis a cigaretta ölte meg. Badžát és Trefet szoros szálak fűzték az ifj. Miloševićhez. Semmire sem célzunk, csak annak konstatálására szorítkozunk, hogy tragikusan ért véget Marko több üzlettársának és kebelbarátjának élete. Tref évente 76 millió márkát vágott zsebre a cigaretta csempészésével. Özvegye az ekkora összegről való lemondást nem tekintette ésszerűnek egy máig tisztázatlan emberölés miatt. Elfoglalta az áldozat helyét, s Marko Milošević és Mira Marković bűn- és üzlettársa lett.
Nem sokkal a Treficának becézett hölgy után dél-amerikai rejtekhelyét feladva hazatért egy másik bűnbánó, a bácspalánkai születésű Stefan Banović, aki Mihalj Kertesnek, a vámhivatal kiskirályának testőreként kezdte pályafutását, majd előléptették földijének és főnökének helyettesévé. Akkori munkakörének megfogalmazása kacifántos, terjengős. Valójában azzal a feladattal bízták meg, hogy szavatolja a csempészett áru vámmentes, zavartalan átkelését a határon. Majdani tanúvallomását úgy képzeljük el, mint amikor Al Capone főkönyvelője a bíróságon feltárta a maffia legrejtettebb titkait.
Megkerülhetetlen kérdés, hozható-e igazságos ítélet az állami csempészés ügyében, amelyben derekasan kivette a részét az akkori hatalom apraja- nagyja, s sokan megszedték magukat. Nem emeltek vádat az üzleti és a közélet mai számos vezézegyénisége ellen.
Tiszteletben tartva a kampánycsendet, még csak a sorok között sem célozhatunk kilétükre.
