Akkor, mint tudjuk, 55 dinár körül alakult a hízók kilónkénti ára, s a földművesek követelésére a Köztársasági Árutartalékok Igazgatósága az árak fellendítése érdekében felvásárolt néhány tízezer tonnát, ami természetesen csak csepp volt a tengerben. Annyi haszon talán mégis volt az egészből, hogy tovább már nem csökkent az ár, de tény, hogy hetekig, hónapokig még nem is növekedett.
Akkor mondta azt is, nem más mint a mezőgazdasági miniszter, akinek azért mégiscsak a gazdák felé kellett volna húznia, hogy esze ágában sincs beavatkozni a termelők és felvásárlók viszonyába. Egy jól működő társadalomban ezt el is lehetne fogadni, a baj csupán az, hogy az ilyen kijelentések sosem akkor hangzanak el, amikor mondjuk a termelők másfél eurót kérnek a vágóállatért, és ezzel zsarolják a feldolgozókat, hanem mindig fordított az eset, a feldolgozók szabják a „törvényt”, nevetségesen keveset kínálva a vágójószágért. Rendszerint azzal a megnyugtató tudattal, hogy érkezik, vagy már meg is érkezett a hihetetlenül olcsó disznófej-behozatal, amiből a vágóhidak a sonkákon kívül valóban mindent el tudnak készíteni: szalámit, kolbászt, virslit, konzerveket... Lehet, hogy most is ez a helyzet, de most erről – egyelőre – sehol sem hallani.
A fogyasztó szempontjából nézve is az lenne a jó, ha lenne egy megbízható hazai termelés, amely talán nem a legmagasabb európai normák szerinti, de mégis megbízható minőségű vágóállatot tudna a piacra dobni, és természetesen elfogadható áron. De valójában mindig az történik, hogy csökkenhet a felvásárlási ár (akár az olcsó behozatal, akár a felvásárlók összehangolt árszabályozása következtében is), az üzletekben egészen biztosan semmi változást nem fogunk tapasztalni. Más szóval: az állam nem védi sem a fogyasztókat, sem pedig a termelőket. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor valójában kit is véd. Mert (esetleg a foglalkoztatás miatt is) jó lenne megvédeni a hazai termelést, hiszen éppen a mezőgazdaság, jelen esetben az állattenyésztés az egyik olyan ágazat, ahol még folyik és folyamatos is a termelés, s ha már nem tud az állam annyi támogatást adni a mezőgazdaságnak, mint amennyit a nyugati gazdák kapnak (s ezért van, amit olcsóbban is elő tudnak állítani, mint a mieink) legalább védje meg őket a világpiaci mélyütésektől.
Tulajdonképpen az áringadozás a stabil termelés legnagyobb ellensége, és az ember valóban nem tudja, hogy egyik-másik illetékes, amikor éppen arról szónokol, hogy szerinte a mezőgazdaságnak az állam egyik húzóágazatává kell válnia, hogyan is képzeli ezt el ilyen körülmények között. Lehet-e ugyanis tartós termelést alapozni az olyan ingadozásokra, amelyek következtében a termelő gyakrabban fizet rá a termelésre, mint amennyiszer hasznot húz? Nyilván költői a kérdés, vagyis egyértelmű a válasz. Az egész felvásárlási ár körüli, ciklikusan jelentkező káoszban csak az nem világos, hogy vajon tényleg nincs sem a kormányban, sem a minisztériumokban egy szakember sem, aki pontos adatokat tudna adni a felelősöknek arról, hová vezet az, ha a földműves a felvásárlók által szabott árért nem tudja felnevelni a vágójószágot, a vásárló meg persze nem tudja megvenni a világpiaci áron kínált tőkehúst és egyéb termékeket.
A leglehangolóbb mégis az, hogy ezek a helyzetek vagy évente, vagy kétévente megismétlődnek, és egyesek (tetszik ez valakinek, vagy sem) állami segítséggel tetemes haszonra tesznek szert, és az állam ezt eltűri, mert (adók formájában) maga is részesül a nyereségből. Az ilyen lépések azonban rövid távon talán kicsit lendítenek az államkassza hiányán, hosszú távon azonban nemcsak hogy megoldást nem adnak, hanem egyenesen kárt is okoznak.
