Hogyan tovább?

Voltak olyan idők, amikor egy család egy fizetésből is megélt. Jutott abból a számlákra, az étkezésre és arra is, hogy minden évben a család eljusson nyaralni, esetleg telelni, vagy éppen arra, hogy a családi házat szépítgessék. Akik ekkor élték fiatalságuk legszebb éveit, legtöbbjük most arra kényszerül, hogy új munka után nézzen, hiszen a nagy gyárak eddig még csak működtek valahogy (munka volt, fizetés is, ha nem is rendszeresen).

De ma már a munkahely sem biztos. A nehéz gazdasági helyzet miatt egyesek állás nélkül maradtak, mások pedig azért harcolnak, hogy a munkahelyük megmaradjon.

Sajnos a gyárak magánosítása nem úgy zajlottak le, mint az kellett volna. Hozzá nem értő emberek kezébe kerültek értékes vállalatok, és ennek főként most látszanak az utóhatásai. Egyre több az olyan gyár, ahol valamikor több mint ezer munkás dolgozott, most pedig a folyamatos leépítések után csődbe ment. Más vállatoknál, intézményekben pedig a racionalizációval kell számolniuk az alkalmazottaknak. Vagyis napról napra egyre többen munka nélkül maradnak, és egyre többen vannak azok, akik több mint 20 év után szorulnak rá arra, hogy új munkahely után nézzenek.

Nagy Jenő is arra kényszerül, hogy megélhetés után nézzen. Asztalos szakmával próbál bármilyen munkát találni a szabadkai munkaközvetítőben.

– A Severben dolgoztam fél évet, de nem maradtam, mert most éppen leépítés, elbocsájtás van, így nekem is felmondtak. Előtte a Nitrogénművekben dolgoztam, ahol szintén felmondtak. Három évet otthon voltam. Ezért vagyok most itt a munkaközvetítőben, elvállalom, amit találok. Nem tudom, mi legyen, hiszen 21-22 munkaévem van, és még 18 évet kellene dolgoznom. Mi lesz, nem tudom... – hallottuk Nagy Jenőtől, majd hozzátette: – Asztalos a szakmám, de a karbantartáson dolgoztam több mint húsz évet. Amikor elkezdtem a Nitrogénművekben dolgozni, akkor még jól működött, de teljesen tönkrement. Az utolsó öt év nagyon rossz volt, ugyanis nem adtak fizetés, illetve három hónapos lemaradással kaptuk meg. Van három gyermekem, Csantavéren élünk. A feleségem a Népszínházban dolgozik, így valahogy eltengődünk. Ezt az időt, amíg nincs állandó munkám, alkalmi munkákkal próbáljuk átvészelni. Bármit elvállalok, amit találok, de falun nagyon nehéz, a városban több a lehetőség. Így szegényesen, szűkösen élünk – mondta.

Kecsenovics Antalnak van munkahelye a Bratstvo Vagongyárban, csak a fizetés késik, illetve a vállalat többségi tulajdonosa nem fizette az alkalmazottak után a járulékokat már négy éve, és már a gyár fennmaradása is kétséges.

– A feleségem Csantavéren a Komvalban dolgozik, én pedig csak bejárok a munkahelyemre. Eddig úgy volt, hogy amit kerestem, beadtam az útiköltségre. Most pedig, amit ő keres, én költöm el az útra, ugyanis nekem nincs miből. A többi pénz pedig elmegy az áram- és a vízszámlákra. Szerényen élünk. Két gyermekem van, felnőttek már, egyik is és a másik is dolgozik. Ők is besegítenek a kiadásokba, ugyanis mi ketten a feleségemmel nem bírnánk. A feleségem fizetése sem nagy, körülbelül 20-22 ezer dinár. Van egy kis jószágunk otthon, de azt is etetni kell, mert nincs földünk, illetve csak egy kicsi van, ami inkább csak portának mondható, ahol nem tudunk termelni – magyarázta Kecsenovics Antal, majd hozzátette: – Legutóbb decemberben kaptuk meg az októberi fizetésünk 75 százalékát. Az útiköltségem pedig 5 ezer dinár. Volt otthon egy kis spórolt pénzünk, azt hordom el ide. A szerencsénk az, hogy a sztrájkbizottság döntése alapján hetente kétszer kell csak bejönnünk, ugyanis a gyárban teljesen leállt a termelés – mondta. Mint megtudtuk, a Bratstvóban azóta rossz a helyzet, amióta a jelenlegi többségi tulajdonos megvette a gyárat.

– Már 2005-ben nem kaptunk meg öt havi fizetést, 2006-ban egy havi fizetést vettek el, múlt év októbertől pedig a mai napig nem kaptunk fizetést. Illetve az új tulajdonos nem fizette utánunk 4-5 éve a járulékokat. Én már '75 óta dolgozom itt. Akkor 1300 munkása volt a Bratstvónak. Öröm volt felkelni és jönni dolgozni. Akkor egy fizetésből meg lehetett élni. Dolgozott akkor is a feleségem, nem volt nagy fizetése, mégis mindent lehetett. Igaz, az utóbbi időben, mielőtt eladták volna a gyárat, nehézségek voltak, de legalább időben kaptuk meg a fizetést. Amikor a gazda megvette a gyárat, 6-7 százan voltunk, most pedig csak 350-en maradtunk. És azt sem tudjuk, hogy ebből a sztrájkból mi lesz, senki nem mond semmi. Akárhová mennék, sehol nem vesznek fel, már 52 éves vagyok. A csantavéri vállatokból is hazaküldik az idénymunkásokat, csak az állandó alkalmazottak maradnak. Nem tudom, mi lesz, vagy idénymunka, vagy nem tudom... – mondta keserűen Kecsenovics Antal.