Kollár Ilona (Fotó: Papp Imre)
Egy hete annak, hogy a kishegyesi falunapi ünnepség keretében Kollár Ilona népművész átvette a díszpolgári címet igazoló plakettet. A nemcsak helyben és a környéken, hanem Magyarországon is ismert népművész leginkább festett, vagy ahogyan ő mondja, írott húsvéti tojásairól és csuhébabáiról ismert, pedig a népi kézművesség szinte minden területén járatos: kézimunkával kezdte, és ma is szívesen kézimunkázik, batikol, nemezel, fát farag, mézeskalácsot és gyermekjátékokat készít, gyertyát önt, gyöngyöt fűz...
Amikor a kezdetekről kérdezem, vagyis arról hogyan is kezdődött a kézművessége, a kézimunkázása, meglepetésemre nem hozzávetőleges, hanem pontos dátumot mond.
– 1955-ben alakult meg a községben az úgynevezett AFŽ (az Antifasiszta Nők Frontja) s ennek keretében kezdett működni a kézimunkacsoport. Ekkor kezdtem igazából kézimunkázni. Voltunk vagy húszan-huszonöten, mindannyian horgoltunk, slingeltünk. Azután ez a szervezet beolvadt a népfrontba, de a kézimunkázók tovább működtek, alig volt olyan év, hogy ne csináltunk volna legalább egy kiállítást legújabb darabjainkból. Később Badáék által szervezett nemzetközi kiállításokra jártunk rendszeresen, egy évben, a kilencvenes évek elején, ha jól emlékszem, Kishegyesen is volt egy kiállítás. Ezeken a tárlatokon több nagymesteri címet is szereztem – meséli Kollár Ilona.
A kezdeti időszakban azonban igen vegyes volt a kézimunkák stílusa.
– Már a hetvenes évek elején éreztük, hogy tovább kell lépnünk, mégpedig az eredeti, népi motívumok irányába, és nem a divatlapok által közölt, sokszor giccses mintákat kell másolnunk. 1976-ben vettük fel a kapcsolatot a kalocsaiakkal, és ez a gyümölcsöző kapcsolat egészen a rendszerváltásig nagyon is szoros volt. Később Szabadkán is megalakult a folklórközpont, és Raj Rozália ismert néprajzosunk többször szervezett számunkra tanfolyamokat. 1997-ben kaptam meg a népi hímzőszakkörök vezetésére feljogosító diplomámat, hároméves képzés eredményeként. Éppen ettől az évtől kezdve vagyok állandó vendége a Zalaegerszegen minden évben megrendezésre kerülő pedagógus kézművestábornak. A kézimunkán kívül itt tanultam meg minden más kézművességet. A tojásírás szempontjából (meg egyébként is) a legtöbbet Bércziné Szendrő Csilla ismert néprajztudóstól, aki nagyon sok helyen gyűjtött anyagot a Kárpát-medencében, és nagyon jó ismerője a motívumoknak és azok jelentéseinek. Valószínű, hogy a Zalaegerszegen általam írott-festett tojások egyike-másika került azután a zengővárkonyi (Pécs melletti) Míves Tojás Múzeumba, Magyarország legnagyobb ilyen jellegű gyűjteményébe. Magam is meglepődtem, amikor egyik ismerősömmel ide látogattam, és az igazgatónő azt mondta, hogy a gyűjteményükben tőlem is van munka – mondja a tojásíró és -festő.
A sokfajta kézművesség közül, gondoltam, lesz kedvenc foglalatossága, de tévedtem.
– Nem tudnék választani, hogy mi számomra a legkedvesebb elfoglaltság. Mindig azt szeretem legjobban, amin éppen dolgozom, egyforma örömet szerez mindegyik munka. Legtöbbször persze csuhézunk és tojást festünk. Nyaranta, a Kátai-tanyán mindig van kézművestábor is, és az a legfontosabb, hogy a gyerekek nagy része megismeri ezeket a foglalkozásokat és elsajátítja legalább az alapvető ismereteket. Kezdetben nem sokan jelentkeztek, tízen sem voltunk, de mára már annyian vannak, hogy alig lehet egyéni foglalkozást alkalmazni, pedig ez esetben ez az egyik legfontosabb követelmény. Lehet, hogy a gyerekek révén ismernek sokan, de valószínűleg azért is, mert nyugdíjasként szívesen megyek mindenhová, tiszteletdíjat rendszerint nem kérek, csak útiköltséget. A tanítóim is arra biztattak, hogy igyekezzek átadni tudásom, és én ezt meg is teszem. Talán ezért látnak oly szívesen Zalaegerszegen is, és én is szívesen megyek hozzájuk, mert valóban sokat lehet tőlük tanulni.
A terveiről olyan formában kérdem, hogy van-e a kézművesmesterségek közül legalább néhány, amit nem ismer, de szeretne megtanulni.
– Szőni szőttem már, de minden fortélyát nem ismerem eléggé. Persze, ehhez egy szövőszék is kellene. Igaz, Kátainál van egy szövőszék, de az embernek nincs mindig kedve járkálni. A fiatalok egyébként használják ezt a szövőszéket, minden csoport sző egy-két sort az úgynevezett barátság-szőnyegbe. Tavaly nyáron, a zalaegerszegi táborban megismerkedtünk egy újfajta japán batikolási móddal, ezt is szeretném tökéletesíteni. Érdekel a népi szabászat is, valamint a népi viseletek készítése, és ez szerintem egy külön terület, amelyhez jó lenne nem csak „nagy vonalakban” érteni. Korábban készítettem rongybabákat is. Ezt sem ártana felújítani és tökéletesíteni, annál is inkább, mert ennek ezen a vidéken szép hagyománya volt. Tervek vannak, és úgy érzem, hogy két életre, vagy kétszáz évre lenne szükségem, hogy mindegyikre kellő időt tudjak szánni – mondja Kollár Ilona.
