Most már bizonyos, a nagy pénzügyi világválság betört Szerbia gazdasági boszorkánykonyhájába is, a krízis szele végigsöpört az állami kincstártól a minimálbéren és a kisnyugdíjból tengődő polgár erszényén is. A Nemzetközi Valutaalap részéről a januárban jóváhagyott 402,5 millió dolláros készenléti hitel is kevésnek bizonyult. Ennek szinte nyolcszorosára, mintegy 3 milliárd euróra lesz szükség, hogy fenntartható legyen a szerbiai gazdaság.
A pénz elnyerésének feltételei vannak. A Nemzetközi Valutaalap képviselőivel folytatott egyezkedések során született meg a kormánydöntés, hogy egyebek mellett úgy takarékoskodhat és juthat pénzhez az állam, úgy töltheti be a költségvetésben keletkezett mintegy 100 milliárd dináros hiányt, ha a havi jövedelmekre, járandóságokra kirótt adót növeli. A kormány az utóbbi időben egyre inkább hangoztatta az adóreform szükségességét, és titokban puhatolózott, hol az anyagi vagy inkább lélektani határ, ahol a vonalat meghúzhatja. Úgy mérték fel, a nép még elbír egy koloncot, jövedéki adójának plusz hat százalékkal való megterhelését. A hír annyira felkeltette a közvélemény figyelmét, hogy talán nem is lenne szükség megismételni, de megtesszük: a nem megadóztatott havi jövedelem küszöbét a mintegy 5000 dinárról 12 000-re növelték és az ezen felüli bevételek, a munkabérek, a nyugdíjak, a tiszteletdíjak, az osztalékok és egyéb kifizetések utáni adóterhet május 1-jétől 6 százalékkal emelik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy aki Szerbiában a februári átlagbérnek megfelelő összeget, vagyis 31 121 dinárt vitt haza, a jövőben pénztárcájába 1161 dinárral kevesebb kerül. A pénzügyminiszter asszony azzal érvel, ez a megszigorítás a nagykeresetű közvállalati vezetők zsebét érinti majd lényegesen, mert az eddigi, mintegy 220 000 dináros havi bevétellel rendelkező igazgatóktól 17 300 dinárt von be az állam. Igen ám, de sokkal népesebb azok csoportja, akik havi bevétele csupán ennek a különbségnek a szintjén mozog, és a hat százalék esetükben néhány napi tej- és kenyérszükségleteiket fedte.
Az adóterhek növelése még a gazdaságilag szilárd lábakon álló államokban sem népszerű, és még kevésbé a pénzügyi válság idejében. A bérek és a nyugdíjak szintjének megtartására vonatkozó ígéreteket követően a kormány maga alatt vágja a fát, és egyértelműen arra enged következtetni: baj van. A népszerűségnek nem örvendő gazdaságpolitika ez alkalommal is a szélesebb néprétegeket érinti. A lakosság az, amely a maga bőrén tapasztalja a dinár elértéktelenedését, az egyre drágább hitelkonstrukciókat és a legújabb adóteher is megszabdalja családi költségvetését. Ebből kifolyólag csökken az életszínvonal is.
Az új adópolitikát a munkáltatók sem tartják előnyösnek, nem sok értelmet látnak a foglalkoztatottak törvénnyel összhangban történő jutalmazásában, béreik növelésében. A tervezett adó egyaránt sújtja majd mindkét felet. Egyre inkább felvetődik annak gondolata, hogy a minimálbéren felüli fizetésre szánt összegeket feketén, adómentesen adják át, ami végső soron nem kedvez sem a dolgozónak, sem az államnak.
Egyre több jajszó hallatszik az országban. Panaszkodnak a földműveléssel foglalkozó, hobbiparasztnak titulált termelők az eddigi területalapú támogatás elmaradása miatt, hangjukat hallatják a vendéglátóipari és egyéb szolgáltatásokat végzők a forgalom jelentős csökkenése miatt, továbbá a magánvállalkozók, a munkavállalók, a nyugdíjasok. Az állami közigazgatásban dolgozók még egyelőre biztonságban érezhetik magukat, ígéretek szerint nem érheti táborukat létszámleépítés. Azonban a világválság szele egyre erősebben tombol, és félő, nehogy ismét, mint évekkel ezelőtt az elégedetlen néptömeggel, a főváros utcáin söpörjön végig.
