Nem tudni, hogy hat évtizeddel ezelőtt izzadtak-e a kánikulában a Magyar Szó újságírói, mert a négyről hat oldalra bővített újságban az ország népének és minden egyes polgárának jövőjét döntően befolyásoló események kiszorították az összes más hírt, az időjárás-jelentést is. Abban már biztosak lehetünk, hogy valamennyiüket kiverte a veríték, hiszen első ízben hozták nyilvánosságra, hogy Jugoszlávia és a keleti tömb közötti kapcsolat a végsőkig kiéleződött, nem olyan felhőtlen, mint ahogyan azt még egy nappal korábban feltüntették.
Első ízben értesülhettek arról is a feltehetően mélységesen megdöbbent átlagpolgárok, hogy az előző nap még az egekig magasztalt, földre szállt istenségként bálványozott Sztálin kényúr, kártékony elem, téves a politikája, megbontja a munkásmozgalom egységét, egy olyan közönséges figura, aki méltatlan arra, hogy nevét szitokszó nélkül ejtsék ki.
Noha az újságírás aranyszabálya azt követeli meg, hogy a Tájékoztató Irodának Jugoszláviát a kommunista országok közösségéből kiközösítő, egyetlen pártját megbélyegző, vezetőinek leváltását követelő, a világot megrengető határozata a címoldalra kerüljön, a szerkesztők gyaníthatóan felsőbb utasításra az első oldalon közölték a JKP KB nyilatkozatát az előbbi határozatról. Nem az inkriminált döntés hiteles változata olvasható, arra hivatkozva, hogy az ország vezetőinek nem küldték el, ezért rákényszerültek a távirati irodák által sugárzott jelentésekre támaszkodni. Nem tűnik ésszerűnek. Nyilvánvalóan a nagykövetségek vagy más forrás révén hozzájutottak az eredeti szöveghez, a hírügynökségi anyag felhasználása alkalmat és ürügyet szolgált sajátos értelmezésre és átfogalmazásra.
A famózus határozat vitát kizáróan, külön bizonyítást nem igénylő alapigazságként szögezte le, hogy a JKP vezetői a kül- és belpolitika alapvető kérdéseiben helytelen, a marxizmus-leninizmustól eltérő vonalat követnek, ellenségesen viszonyulnak a Szovjet Szövetséggel és vezető pártjával szemben, eltűrik a szovjet katonai szakértők méltatlan megszégyenítését, és a Szovjet Hadsereg tekintélyének aláásását. A szöveg megfogalmazói az előbbiekért elsősorban Titót, Edvard Kardeljt, Milovan Đilast és Aleksandar Rankovićot kiáltották ki felelősnek.
A Tájékoztató Iroda úgy ítélte meg, hogy a JKP vezetői feladták a munkásosztály álláspontját, szakítottak az osztályharc marxista elméletével, helytelen politikát folytatnak falun, figyelmen kívül hagyják az osztályelkülönülést, s a parasztságot egységes egésznek tekintik, valójában egy „narodnyák” kulákpárt útjára léptek, a Népfront háttérbe szorítja a Kommunista Pártot, s ez a KP likvidálásának törekvéséről tanúskodik.
Ha a Népfront szerepét ennyire eltúlozta a Tájékoztató Iroda, akkor miként nevezhette basáskodó terrorrendszernek a JKP-t?
A Tájékoztató Iroda a JKP vezetősége minden hibájának alapjául azt tekintette, hogy soraiban az addig álcázott nacionalista elemek nyílt túlerőhöz jutottak, s szakítottak a JKP nemzetközi hagyományával, és a nacionalizmus útjára tértek. A határozat megfogalmazói buzdították az egészséges elemeket, hogy kényszerítsék rá a mai vezetőket: nyíltan ismerjék el hibáikat, tagadják meg a nacionalizmust, s ha erre alkalmatlanok, akkor váltsák le őket, s a párt élére új, internacionalista vezetőséget állítsanak.
Tito hosszú időt töltött a Szovjetunióban, túlélt több tisztogatási hullámot, s tudta, hogy menesztése fejvesztéssel járna. Nem is tétlenkedett. A lap e száma ismertette, hogy a pártból kizárták két vezetőségi tagját, Andrija Hebrangot és Sreten Žujovićot. Mindkettőjük eltávolításában és lejáratásában sztálini módszert alkalmaztak. Hebrangot azzal vádolták, hogy a háború alatt, elfogása után az usztasák ügynöke lett és maradt. Žujović bűnéül rótták fel, hogy alattomos harcot folytatott a JKP vezetősége és Tito ellen, a háború alatt megfontolt szándékkal több olyan parancsot adott ki, hogy minél nagyobb veszteséget okozzon a partizánoknak.
Azt már nem lapunk számos határozattól, közleménytől, nyilatkozattól hemzsegő e kiadványában olvashattuk, hogy már korábban tömeges letartóztatási hullám indult, e két személyt is megfosztották szabadságától. A börtönök, a kopár szigetek felkészültek Sztálin híveinek, a vétkeseknek nyilvánítottak, a személyi bosszú áldozatainak és más ártatlanok befogadására. Egy részüket megsemmisítették, másik részüket brutálisan meggyötörtek és megaláztak.
Mindez azonban nem változtat azon, hogy hat évtizeddel ezelőtt Jugoszlávia és a Szovjetunió új útra tért, sohasem demokratizálódott, csak mímelte a reformot. Végül hajtóműveik kimerültek, s felbomlottak.
