A Híd Irodalmi Díj bírálóbizottsága áttekintette a Vajdaságban tavaly megjelent magyar nyelvű szépirodalmi termést, versesköteteket és prózai alkotásokat, s úgy döntött, hogy Burány Nándor Articsóka című regényéért ítéli oda a díjat. A megindoklás szerint a mű egyfelől a lélektani regény mintáját követi, másfelől azonban a regényhős személyes, részint magánéleti szólamába meggyőzően építi be egy vajdasági család történetét, amelynek közvetlen vagy közvetett kapcsolódási pontjai vannak az elmúlt századok, a világháborúk, meg a kilencvenes évek balkáni háborúinak történéseihez, s ezért joggal tekinthető a vajdasági magyarság regényének.
(Fotó: Ótos András)
Fekete J. József még a díj odaítélése előtt e mű elemzésében úgy értékelte, hogy „Burány Nándor regényének agronómus elbeszélője a bevezetőben arra utal, hogy egy számítógépes adathordozón lányának hagyja örökül mindazt, amit korábban el kellett volna, el szeretett volna neki mondani, s ebben a kétségtelenül terjedelmes vallomásban számot vet önámításaival, valamint beszámol benne szégyellnivaló titkai közül a legszörnyűbb éjszakai kalandjáról, miközben következetesen hadra fogott, sosem szunnyadó lelkiismerete mellett is kételyei támadnak, miként is juthat el a nyíltság és őszinteség azon fokára, amelyen egyáltalán beszámolhat vétkes mulasztásairól, titkos ambícióiról, szégyenletes bukásairól. Ebbéli igyekezetében nem csupán a társadalmi normaként elfogadott vagy kezelt képmutatás merül föl akadályként, amivel szemben a normával szembeforduló egyén kényszerű és csúfos vereséget szenved. […] Maga a vallomás se sikeredik annyira őszintére és föltáróvá, mint amilyennek a vallomástevő tervezte, mert képtelen teljesen figyelmen kívül hagyni az őszinteséget és nyitottságot gúzsba kötő beidegződéseket, az álságos kommunikáció csapdáit, a társadalmi elvárások buktatóit”.
Az elismerésre méltónak találtatott szerző portréjának ábrázolását nagymértékben megkönnyíti, hogy a Boldog gyermekkort idézek című 2000-ben megjelent gyűjteményben életének meghatározó élményeiről vallott: „Zentai gyerek vagyok, 1932 decemberében a Mikulás hozott. A Tóparton nőttem föl; Zentának azon a részén földműves lakosság élt. A szüleim is földművesek voltak. Apám tanyasi ember volt, az ő apja a tanyavilágban élte le életét, csak amikor megöregedett, akkor jött be a városba lakni a tizedik gyermekéhez, azaz apámhoz. [...]
Harmincöt-harminchat unokatestvérem volt. Szinte sohasem jöttünk össze, ők mindannyian a tanyavilágban éltek, én pedig a húgommal Zentán. Néha megtörtént, hogy szünetben egyikhez vagy másikhoz kimentem a tanyára. Érdekes, hogy harminchat unokája volt apai nagyapámnak, s mégis csak a húgom és én végeztük el az egyetemet. Ez valami földhözragadtság, vagy nem is tudom, mi volt. Lett volna anyagi lehetőségük tanulni, de nem voltak érdekeltek, hogy befejezzék az iskolát. Egyébként volt egy barátom, a négy elemit vele fejeztük be, s amikor a tanító – ez már a magyarok ideje alatt volt – azt mondta, mehetne nyugodtan gimnáziumba is, a szülei azt válaszolták: egyes gyerek, van elég földjük, abból megél, nem kell, hogy tanuljon, járjon iskolába az, akinek nincs miből megélnie. […]
A gyermekkorom történelmi eseményekben dús volt. A magyarok bejövetele egy életre megmaradt az emlékezetemben. Nyolcszáz méternyire laktunk a főutcától, s amikor jöttek a honvédek, mindenki szaladt ki az utcára várni őket. […] Ez egy olyan utca volt, ahol szemben már szerbek laktak, s abból az elgondolásból, nehogy megtámadjanak bennünket, minden házba beszállásoltak egy magyar katonát. Nagyon szomorú voltam, hogy hozzánk már egy sem jutott. […]
Életem legnagyobb háborús élménye a magyarok bevonulása és utána az oroszok bejövetele volt. Megmarad az emberben az, amit az alatt a pár év alatt látott, ez valami módon meghatározza az ember életét. A háború alatt a másik nagy drámai fordulat az volt, amikor jöttek az oroszok. 1944. október 8-adika, vasárnap délután volt. […] Ellentétben az őket megelőző propagandával, semmiféle szörnyűség nem történt azon a délután. Aztán másnap már hallottuk, hogy hova törtek be az éjjel, mit csináltak az asszonyokkal, hol mit vittek el. […] Ezek a háborús évek tele voltak rettegéssel. Egyik rokonomat 1944 őszén bevitték a városházára, mert egy másik rokonunkat keresték, s azt mondták ennek a bebörtönzöttnek, hogy ha előkerül a keresett személy, akkor elmehet. A csodával határos módon maradt életben akkor, a bosszúvágy hihetetlen megnyilvánulása közepette.”
Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom című művében Burány Nándorról azt írta, hogy „a hatvanas évek második felében fordul figyelme a regény műfaja felé, hogy a lírikus szubjektivitását a szociográfus apró villanásokat, élettényeket egymás mellé rakó módszerét epikus történetté alakítsa, az egyéni sorsot szélesebb társadalmi és történelmi keretbe foglalja. Első regényét, az Összeroppanást (1968) személyes emlékekből, szülővárosa képeiből építette fel, s az elmúlt negyedszázad vajdasági történelmének néhány jelentősnek tudott mozzanatát használta fel tudatvizsgálathoz. […]
Burány regényművészetének alappillére a »csődhelyzet«. […] A csődhelyzetet két síkon figyeli: a hős magánélete, házassága csődjében tükrözteti a társadalmi életben is tevékenykedő, annak kérdésein töprengő ember vereségtudatát, ám nyitva hagyja a kérdést, hogy hőseinek szerencsétlen házasságában kell-e látnunk a társadalmi ember »csődjének« gyökerét, vagy pedig fordítva, a társadalmi konfliktus élezi ki a magánélet lappangó zűrzavarát. Regényei tehát az irányregények közé sorolhatók, az írót pedig tételes, a napi élete figyelő és azt bíráló művésznek kell tartanunk.”
