Mint a vágóhídon – gondolta, miközben ült az alig két méter széles, hosszú váróban, tizenkét nő társaságában. Már átöltözött, felhúzta lábára a zöld szatyrot, amit valamiért higiéniai célok miatt kell a pácienseknek magukra ölteni. Feszült csendben vártak. Amikor megérkeztek a nővérek minden diszkréciót mellőzve feltették a kíméletlen kérdéseket. – Először van itt? Volt már valamilyen műtétje? Abortusza? Most vérzik?
Egymás válaszait hallgatva, de egymás pillantását kerülve ültek a váróban. Mindenki a saját orvosát várta. Izgatottak voltak, kívánták, hogy túl legyenek a beavatkozáson. Csak ő nem. Mintha a tény, hogy nem távolítják el belőle, változtatna bármin is, mintha attól újra élne.
Egy asszony késve érkezett, mellé furakodott. – Először van itt? – kérdezte. Nemmel válaszolt.
– Én először jöttem. Azt sem tudtam, hogy szoknyát, papucsot is kell hozni. Azt hittem itt mindent adnak. Mégis csak 12 000-et fizetek ezért. Van egy tízéves fiam meg egy hat hónapos kislányom. Esély nincs rá, hogy megtartsam…
Miközben a nő magyarázkodott, azon gondolkodott, vajon őt érdekelheti-e az ő története, az ő sorsa. Nem mondott neki semmit.
Hosszú várakozás után indult be a gépezet. Érkeztek az orvosok, a nőknek pedig felcsillant a szemük, amikor meglátták a sajátjukat. Ő még mindig halogatta volna. Tíz-tizenöt perc alatt végeztek eggyel. A hosszadalmas az ébredés volt.
Az utolsók között került sorra. A beavatkozást nyitott ajtónál végezték, amin a reggel folyamán felháborodott, de nem volt ereje szólni érte. Kiszolgáltatott, így is, úgy is.
Az ágyon fekve három nővér szegezte felváltva neki a kérdéseket, allergiás-e valamire, altatták-e már. Rutinszerűen válaszolt a kérdésekre, miközben fojtogatta a sírás. Az orvos észrevette kétségbeesését. – Nem először van itt – mondta a nővéreknek. Elhallgattak.
Miközben összevissza szurkálták a kezét – nem találtak vénát – cikáztak a gondolatok a fejében. A nőkről, a sorsokról. Az orvos és a nővérek pedig nevetgéltek – hogy is lehet másképp végezni ezt a munkát? Egy délelőtt alatt egy tucatnyi nőben kioltani a nem kívánt életeket, eltávolítani a várt, de nem fejlődő magzatokat.
Azon tűnődött, az élet miért rendezi ekképpen a dolgokat. Miért kell egyiküknek várakozással, másikuknak pedig könnyekkel küszködve belépni a műtőbe. Amennyiben van valaki odafent, odalent, vagy bennünk, miért ad akkor és annak, aki abban a pillanatban eldobja magától? Visszhangoztak a fejében az asszony mondatai, „esély nincs rá…”. Megértette az okokat, a döntését.
Az ott ülők mindegyike élte az életet, egyelőre még csak a sajátját, vagy már a gyermekeiét is. Pontosan tudták, hogy abban a pillanatban mit akarnak. Akkor is tudták, amikor már megszülték első gyermeküket, s most is. Akkor mindent megtettek azért, hogy anyák legyenek, most pedig azért, hogy ne legyenek azok. Ebbe senki sem szólhat bele – gondolta.
Egymás mellett, töltött káposztákként feküdtek a váróteremben, amikor felébredt. Mindene fájt.
