(Fotó: Dávid Csilla)
Ez a Tisza menti szép falu ugyanis sokkal közelebb van Újvidékhez, mint Hollywood. Az olvasó most biztosan csodálkozva néz, és kíváncsian teszi fel a kérdést: mi köze van Péterrévének Hollywoodhoz? Semmi. Legalábbis egyelőre.
A napokban felhívta a szerkesztőségünket egy péterrévei ember, és afelől érdeklődött, hogy kitől tudhatna pénzt kérni. Kissé meglepett a kérdése, de nem azért, mert ugyanezt kérdezhetné naponta akár ezer olvasónk is, hanem azért, mert éppen hozzánk fordult segítségért, és nem mondjuk a bank ajtaján kopogtatott.
– Hitelt nem kaphatok, illetve annyi pénzt nem kaphatok, amennyire nekem szükségem volna, ezért a bankok nem jöhetnek számításba – magyarázta.
– Az uzsorásokat pedig nem ajánlom – szóltam neki vissza a telefonkagylóba –, a Magyar Szó viszont nem tud kölcsönt folyósítani.
– Azért hívtam fel önöket, mert arra gondoltam, hogy segíteni tudnak rajtam. Ismernek talán valakit, akitől pénzt kérhetnék projektumomhoz.
Hát jó, térjünk a projektumra.
– Mire kellene a pénz? – kíváncsiskodtam.
– Arra, hogy betörjek a filmvilágba. És nem is akárhova akarok eljutni, hanem egyenesen Hollywoodba.
Hát ez valóban nagy projektum, amihez mindenképpen kell egy kevéske pénz, gondoltam magamban, és mielőtt megköszöntem volna a hívását, váltottunk még néhány szót. Végül abban maradtunk, hogy felkeresem péterrévei otthonában, hogy többet megtudjak a nagy vállalkozásról.
A megadott címen egy magas, fekete hajú, frissen borotvált fiatalember nyit kaput.
– Balázs László vagyok, velem beszélgetett a napokban.
Egy sötét szobába vezet, a szobában egy ágy és egy asztal, rajta egy nagy monitor, nem tudom, hogy tévé-e vagy a számítógép képernyője. Film pereg rajta.
– Az udvaron világosabb van, üljünk le odakinn – javaslom.
A szomszéd szoba ajtajában egy mogorva képű asszony áll. Bot van a kezében. A köszönésemet nem fogadja, gyanakodva néz rám.
– Édesanyám – veti oda László, majd kifelé tessékel. Fonott karosszékekbe ülünk. Mielőtt elkezdenénk a beszélgetést a nagy témáról, László anyja ismét megjelenik az ajtóban. A fia felugrik, és visszatoloncolja a házba.
– Kik ezek, mit akarnak? – hallom az asszony hangját. László mond neki valamit, majd rácsukja az ajtót és visszaül közénk.
– Nem is tudom, hol kezdjem. Magamról talán annyit, hogy Magyarkanizsán 1984-ben befejeztem be az állattenyésztési iskolát. Kitűnő tanuló voltam. Azóta a szakmámban dolgozom, jelenleg a helybeli Kiss Imre farmján vagyok technikus. Gyerekkoromtól szeretem a filmeket, a vígjátékoktól kezdve a drámáig, a kalandfilmeken át a tudományos-fantasztikus filmekig mindent megnézek. Kilenc évvel ezelőtt láttam egy filmet, amelyben volt egy jelenet, amit évekkel azelőtt, még a nyolcvanas évek végén én találtam ki. Semmi különös, egy titkos ügynök egy magas ház tetejéről próbál bejutni egy irodába az ablakon át. A korábbi filmekben ezt kötél, ejtőernyő, vagy tűzlépcső segítségével oldották meg. Ebben mindez nem volt, hanem a színész párkányról párkányra ugrálva, esve jutott el a célig. Teljesen megdöbbentem a felismerésen, azon, hogy viszontláttam az ötletemet, és ekkor döntöttem úgy, hogy forgatókönyvet írok. Méghozzá eredetit és nem adaptáltat.
– Ez valóban jó ötlet, sokkal többet lehet vele keresni, mint mondjuk újságírással, de tudomásom szerint a forgatókönyv írásának vannak bizonyos szabályai, a szinopszis, a treatmen, a storyline, és az oldalszám is meg van adva, sőt még a betűtípus is, amellyel általában egy forgatókönyv íródik, ez a Courier New. Meg aztán valóban dús fantáziával kell rendelkeznie az embernek.
– A fantáziámmal nem volt semmi baj, de az angoltudásommal igen, a forgatókönyvírásról pedig semmit sem tudtam. Ennek ellenére belevágtam. 2005-ben megírtam az első forgatókönyvem. Tudományos-fantasztikus történet volt. A Writers Guild of Americánál (Amerikai Írók Szövetsége) 20 dollárért öt évre szabadalmaztattam. Kapcsolatba kerültem egy ügynökséggel, a Los Angeles-i Coverage-dzsel, amely többek között forgatókönyveket elemez, javít és ad ki. A forgatókönyvem elemzését kértem. Persze ezt nem végzik ingyenesen, 208 dollárt kellett fizetnem azért, hogy megtudjam, az ötlet, amit elküldtem, jó, de a forgatókönyv pocsék, mivel semminemű szabályt nem tartottam be. A Földet veszélyezteti egy égitest becsapódása. Az emberek olyan műbolygó-falat fejlesztettek ki, amelyik megvédi a Földünket az ilyen becsapódásoktól, de az egyik műbolygó elromlik, és csak egy különleges anyaggal lehet megjavítani, amely egy őserdő mélyén van. Az egész történet ennek az anyagnak a kereséséről szól. Persze én a mesébe sok-sok kisebb történetet is beleszőttem, ami az elemzők szerint nem jó, túl bonyolulttá, érthetetlenné tettem vele a szöveget. Meg aztán nagyon rossz angolsággal írtam meg. Átírtam, újra regisztráltattam és ismét elküldtem. Nem volt jó. Ezt követően alkalmaztam egy angol fordítót, és még csiszolgattam a tartalmán. Ez sem volt jó, majd negyedszer is próbálkoztam. Erre azt válaszolták, hogy ez már jobb, de még nem tökéletes. Persze minden alkalomkor kifizettem a 208 dollárt. Amikor a negyedik választ kaptam, úgy döntöttem, hogy másképpen próbálkozom, megírom a mesét, de megbízom a céget, hogy ők öntsék azt forgatókönyvbe. Igen ám, de ezért többet kell fizetni, csaknem 4000 dollárt. Egy akciófilmet írtam, ennek a tisztába tételéhez kellene a pénz, de már dolgozom egy újabb forgatókönyvön is.
– Ezért a pénzért az említett cég producert is talál?
– Nem, de nagyot nő a valószínűsége annak, hogy producerre találjak, ha ettől a cégtől kedvező értékelést kapok. Ha sikerül eladnom a munkámat, akkor komoly pénz ütheti a markomat, legalább 100 000 dollár, később talán még több is. A példaképen Shane Black, aki tíz forgatókönyvet írt eddig. Az elsőt, a Halálos fegyvert 1987-ben sikerült eladnia 250 000 dollárért, a negyedik forgatókönyvéért pedig már 4 milliót kapott. Ezt szeretném én is elérni, és tudom, hogy sikerülni fog.
A távolban egy kakas kukorékol, a kutya hordóháza előtt szundikál, én pedig hallgatom a megszállott péterrévei forgatókönyvírót. Elmeséli második alkotásának tartalmát is.
– A faluban tudják, hogy mi a hobbija, szabadidejében mivel foglalkozik? – kérdezem tőle, miután bejezi a történetet.
– Igen.
– És mi a véleményük róla?
– Hát, gyakran ugratnak, és sokszor mondják, hogy menjek már ki Hollywoodba, keressem meg azt a sok pénzt, és hozzam rendbe a farmot.
– Ha sok pénze volna, mit tenne a falu érdekében?
– Az a hír járja, hogy amikor Kim Basinger meggazdagodott, megvette a saját szülővárosát. Azon már én is gondolkodtam, hogy megveszem Péterrévét, de meggondoltam magam. Mégsem veszem meg. Vajon mit kezdjek, mit kezdhetek én ezzel a faluval?
Hát, biztosan lenne mire költenie, bár ezt nyilván Kiss Zoltántól, a helyi közösség elnökétől és a falu polgáraitól kellene megkérdeznie. De majd akkor, ha meglesznek a milliók.
