(Fotó: Diósi Árpád)
Az országban bő két hónappal ezelőtt lezajlott általános választások óta szemtanúi lehetünk a pártok közötti egyezkedéseknek, fenyegetőzéseknek, zsarolásoknak és megállapodás-kötéseknek a szavazópolgárok jóvoltából megszerzett zsákmányt illetően. Ez alatt az idő alatt bőven megtapasztalhattuk, hogy az érdekeinket képviselni igyekvő öltönyösöknek és kosztümösöknek kivétel nélkül vannak saját elképzeléseik, külön feltételeik, jogos elvárásaik és méltányos igényeik a másikkal szemben. A közintézményeknek és a közvállalatoknak a választási kampányban nagy előszeretettel szajkózott politikamentesítésétől azonban ma már nem sok szó esik. Újfent megállapíthattuk, hogy a szerb politikai életből teljesen kiveszett az erkölcs és az elvszerűség. A pártok zöme elveszítette politikai identitását és morális hitvallását, aminek következményeként gyakorlatilag szinte bárki bárkivel képes szövetkezni egy kis hatalomért.
Anakronisztikusnak ítéltük meg, hogy a pártok borítékolt lemondások aláírására kényszerítik képviselőiket, ezért törvényen kívül helyeztük ezt a gyakorlatot, a választások azonban arra is ráébresztettek bennünket, hogy a pártok nem véletlenül folyamodtak ehhez a szégyenteljes megoldáshoz. A szépen hangzó „a képviselői mandátum a képviselőt illeti meg” a szerbiai gyakorlatban újabb visszaélésekre ad lehetőséget, amivel vissza is élnek az érintettek, bármennyire is aljas tettnek számít, ha valaki azt követően, hogy egy adott listán bejutott a parlamentbe, még az érdemi munka megkezdése előtt átáll a másik oldalra. A számos „átigazoló” egyike azt mondja, nem a pénzért lépett át az egyik csapatból a másikba, ahogyan azt egykori csapattársai állítják, hanem meggyőződésből! Ő ugyanis nem pártaktivista, képviselői munkájával csupán segíteni szeretne az embereken, és úgy véli, a másik táborban erre nagyobb lehetősége adódik majd. Felmerül a kérdés, vajon mindezt miért nem tudta a választások előtt, hogy a megfelelő listára kerülhessen a neve, ha már megítélése szerint az embereknek elengedhetetlenül szükségük van arra, hogy ő képviselje őket. Talán megérteném a lépését, ha egy rázós ügy vagy egy nehéz döntés miatt szembeszegül a pártjával, de ilyesmire eddig még csak nem is volt lehetősége.
Azt is érdemes megvizsgálni, hogy miért erőltetik egyes pártközpontok helyi szervezeteikre a koalíciót olyan politikai opciókkal, amelyekkel a helyiek nem szeretnének együttműködni, főleg azokban az önkormányzatokban, ahol erre az adott félnek nincs is szüksége. A legegyszerűbb természetesen az lenne, ha a köztársasági és a tartományi szinten létrejött szövetségek az önkormányzatokra is kivetítődnének, csakhogy ez teljesen figyelmen kívül hagyná azokat a specifikumokat, amelyek a helyhatósági választások sajátjai: csak egy adott városban vagy községben működő csoportosulás, a helyi politikusok egymás közötti viszonya és megítélése az őket sok esetben személyesen is ismerő választópolgárok részéről stb. Kétségtelenül érdekes politikai képződmények jönnek létre önkormányzati szinten, de vajon hogyan magyarázzák meg az országot teli szájjal decentralizálni igyekvő pártok azt, hogy saját berkeikben foggal-körömmel ragaszkodnak a centralizmushoz, ebbéli törekvéseikben gyakran szívesen élve a figyelmeztetésnek szánt zsarolással is: „ha alsó szinten nem a felső szinttel azonos összetételű koalíciót hoztok létre, akkor a jövőben nem kaptok támogatást”? Más szavakkal: a föntről alsóbb szintekre osztandó pénzt nem a szükség, hanem a párthovatartozás szerint osztják szét!
Ebben a pártpolitikai kuplerájban a választópolgár jogosan érzi magát átverve. Szavazott egy elképzelésre – tényleges programokat ugyanis aligha kínáltak a megméretkezők –, vagy egy másik elképzelés ellen – sokszor mindkettőre egyszerre –, aztán kiderül, hogy az, akire szavazott, és az, aki ellen szavazott ezentúl közösen dönt majd a sorsáról – függetlenül attól, hogy előtte hónapokon, akár éveken keresztül kígyót-békát kiabáltak egymásra. Az érintettek persze később bőszen megmagyarázzák, hogy eme cselekedetükkel tulajdonképpen fejet hajtanak a választói akarat előtt, összekeverve a választói akaratot a polgárok szavazataival való kupeckodással.
A szerb politikum erkölcsi hanyatlásának oka – és nem következménye –, hogy a politikai élet résztvevőit tevékenységükben nem a közösség életminőségének javítása, mindennapjainak jobbá tétele, a társadalom megreformálásának igénye és az ország felvirágoztatása vezérli – tekintetükben mindez másodlagos jelentőségű, mondhatnánk úgy is, hogy szükséges rossz –, hanem elsősorban az egyéni érdek: a bársonyszék biztosítása, a jól jövedelmező állás megszerzése, a különféle privilégiumok megkaparintása, a karrierépítés és így tovább. Szerbia hatalmas államadóssággal küzd, gazdasága romokban hever, az egészségügyi rendszer és a szociális háló katasztrofális állapotban van, a munkanélküliség óriási és még sorolhatnánk, a gondok megoldására hivatottak azonban mégsem azzal foglalkoznak, hogy mihamarabb változtassanak ezeken az állapotokon, hanem több mint két hónapja a megszerzett zsákmányt osztogatják szét egymás között. A szemünk előtt zajló történések híven tükrözik politikai valóságunkat: azt, hogy a szerbiai politikusok nagy része nem is azért politizál, hogy ténylegesen tegyen valamit. A szilárd meggyőződéssel nem rendelkező, pusztán tisztségre hajtó személy pedig mindig könnyen megvesztegethető.
Egy lelkiismeretes egyénekből összeálló hatalom és politikai elit nem minduntalan önnön promócióján és közkedveltségi szintjének emelésén ügyködne, hanem olyan dolgokkal foglalkozna, amelyek az emberek javát szolgálják. Egy felelősségteljes vezetői gárda szemrebbenés nélkül felvállalná a nehéz lépések megtételét és a kényes kérdések megoldását, még ha azzal a legközelebbi választásokon szavazatokat is veszít. A politikai vezető súlyát nem a népszerűségi mutatója határozza meg. A komoly államférfi nem törődik a pillanatnyi támogatottságával, hanem cselekszik, nem udvarol a szavazóknak, hanem az érdekükben tevékenykedik, akkor is, ha egyes intézkedéseinek gyümölcse csak hosszú távon érik be, és az nem segíti őt előre a legközelebbi választásokon. Az igazi vezető problémamegoldásokban, nem pedig választási ciklusokban gondolkodik. Sajnos a jelenlegi politikai elitből senkit sem tudok kiemelni, aki megfelelne ennek az elvárásnak. Megfelelő politikai kultúra híján Szerbiában manapság a kemény populizmus dívik. A politikai színtér esztrád, ahol egy változatos esztrádműsorhoz hasonlóan a politikusok énekelgetnek, gyerekeket szeretgetnek, bort kóstolnak, jószágokat simogatnak, hobbiparasztokként traktoroznak, bokszmeccseket néznek, egyházi méltóságokat látogatnak, beszélgetős műsorokban csevegnek, főzőversenyeken szerepelnek, félkész épületeket avatnak, ellopott szavazólapok után kutatnak a szemeteskukákban, táncikálnak, szavalgatnak – mellettük egy tisztességes showmannek esélye sincs érvényesülni.
