Berec Sárát három évvel ezelőtt ismertem meg a szabadkai Diákotthonban. Akkor volt első osztályos a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban és már akkor megmutatkozott rendkívüli tettrekészsége. Meg sem lepődtem, amikor májusban az egyik újságíró szakkörön azt mondta, a nyarát Hollandiában tölti, bébiszitterként, egy családnál. Beszélgetésünk a héten, egy hónappal elutazását követően készült.
Kicsoda Berec Sári? Hol született, mikor, mi szeretett volna lenni gyerekkorában? Hogy teltek az általános iskolai évei?
– Hogy ki vagyok én? Nehéz megmondani, olyan vagyok mint Pom-Pom, hol ilyen, hol olyan, most éppen 162 cm magas, barna hajú, harmadik gimnazista évét befejezett felelősségteljes napsugár a holland szeles időben. Máskor barackmag, barát, testvér, gyermek, hajó, repülő, utazó, turista, túrázó, aki szereti meglátni minden rosszban a jót, optimista és egoista. Zentán születtem, 1994. január 28-án, az új dinár után négy nappal - ezt mindig megjegyzi apukám, mert a kiskád ára még mindig a régi maradt. Két tanár első gyermekeként születtem, két húgom van (3,5 és 14,5 évesek). Gyermekként, csak úgy mint a többiek, én is sok minden szerettem volna lenni, tanáraim és szüleim példáját követve először tanító néni, hitoktató nővér, majd az első tejfogak váltásakor fogorvos (de erről korán letettem, szerencsére). Az általános iskola szórakozás volt, nem jelentett különösebb gondot. Alsó osztályban a tanév kezdete után egy kicsivel írattak be a Általános Zeneiskolába zongora szakra, hogy ne unatkozzak délutánonként, mivel a heti két óra tánc nem töltötte ki a napjaimat. 11 évig versenyszerűen táncoltam modern táncot a Bolero táncklubban, ezek voltak életem meghatározó pillanatai, illetve a 6 évnyi színjáték, a Whizz Kids angol nyelvű drámacsoport tagjaként.
Verseket is írsz. Mikor kezdtél versírással foglalkozni? Ezen és az újságíráson kívül mi foglalkoztat még?
– Mindig is foglalkoztattak a versek, általános iskolában sok szavalóversenyre jártam, beszélni későn kezdtem el, de rögtön verset mondtam (állítólag). Csak gyűjtögettem a szavakat, ez a mániám most is megvan még, és érzéseket társítok melléjük. Emlékszem, hogy verset írni félig-meddig kényszerből kezdtem, alsós koromban, egy pályázatra. Ezt még pár próbálkozás követte, de mivel nagyon kritikus vagyok önmagammal szemben, abbahagytam a kínrím-versírást. Mostanában, miután részt vehettem a 35. Sárvári Diákköltők és Írók találkozóján, és megtapasztaltam, hogy a szabadvers milyen népszerű, újra nekivágtam az írásnak, mert persze az írás mindig is ott volt nekem valamilyen formában. Újságírással elsős gimnazistaként kezdtem foglalkozni, ami mostanra a tévés újságírással egészült ki.
Fiatal korod ellenére már sok mindennel foglalkoztál és sok helyen jártál. Most miért éppen Hollandia?
– Nem tudom. Itt még nem voltam, szerettem volna német vagy angol nyelvterületre utazni, hogy gyakoroljam egyik vagy másik nyelvet, de aztán egy holland családdal olyan jól megbarátkoztam, hogy most itt vagyok.
Miért döntöttél úgy, hogy a nyaradat munkával töltöd?
– Azt hiszem, körülbelül 6. osztályos korom óta a szüleim és a barátaim nem látnak egész nyáron, anyukámnak rendre 2-3 napja van, hogy kimossa a ruháimat, én egyik bőröndből ki, a másikba bepakolok, és már rohanok is a következő táborba, fesztiválra, sátorozásra. Úgy döntöttem, ideje megkeresnem magamnak a kis utazgatásaimra a pénzt, de mivel „szakképzetlen” vagyok, megfelelő munkának a bébiszitterkedés tűnt.
Hol találtál rá a pályázatra? Hogy sikerült felvenned a kapcsolatot a családdal?
– Ráértem egy kicsit keresgetni az interneten, és valahogy rábukkantam az aupair-world.net weboldalra, amely egy vezető internetes au pair ügynökség, regisztráltam, keresgettem, és sokáig csak negatív visszajelzéseket kaptam a családoktól. Aztán egyszerre csak beindult az egész, többen is szerették volna, hogy hozzájuk menjek. Néhány üzenetváltás után skype-hívásra invitált a mostani családom, és tízpercnyi beszélgetés után azt mondták, szeretnék, ha én jönnék ki hozzájuk június 1-jétől.
A család Hollandiában, az Európa Virágoskertjének nevezett város, Lisse szélén, egy 400 éves farmházban él, pont akkor költöztek ide, amikor én megérkeztem.
Lucie, a prágai születésű anyuka, pszichológus. Szüleivel a kommunizmus elől menekülve találtak menedéket itt, a Németalföldön, és azóta is itt élnek. A legőszintébb ember, akit ismerek, szigorú anyuka, akinek már valami 20 au pairje volt eddig. Nagyon kedves. Omar, a férfi, akivel Lucie kb. 2 éve együtt él. A házban tesz-vesz, ezermester, megszerel mindent, helyére rakja a festményt, megszögeli az udvari játszóteret, befesti a falat. Ő a mi „shopping-ladynk”. Fanyar humora van, sokat szoktunk nevetni, ha vele vagyunk.
Milo, a 8 éves, mindenre elszánt kisfiú, akinek a neve a cseh Miloslav-ból ered. Sok lánybarátja van, majdnem minden nap van itt valaki játszani. Omarra az apukájaként tekint, az au pairek a nővérei, majdnem akkora mint én, így birkózásban mindig alul maradok, de a fociban egyre jobb vagyok. Van egy 12 hetis tacsi kutyánk, és 5 csirkénk, akikkel állandóan gond van, mert vagy megdöglenek, vagy nem tojnak...
Most már több mint egy hónapja, hogy új családodnál vagy. Hogyan telnek a napjaid? Mi a feladatod?
A hétvégéim szabadok, így olyankor általában biciklizek egyet a környéken, vagy a városban. Természetesen utazgatok is, a legmesszebbi kirándulóhelyem eddig Amszterdam volt, és nagyon tetszett. Van két csónakunk, amikor jó az idő, akkor teszünk kisebb-nagyobb túrákat a környező vizeken, mert itt mindenhol folyók, tavak vannak.
Hollandia nagyon szép, mindenhol zöld nagy fák vannak, a biciklistáknak külön piros út van. Mindenki mosolyog, autóból elég sok van, de meg merem kockáztatni, hogy kerékpárból még több. Az egy évestől a 99 évesig mindenki úton van, kerékpártárolók minden üzlet előtt vannak. Szeretem a nagyvárosok kisvárosias hangulatát, a közvetlen embereket, Milo iskolatársait, akikkel már jól összebarátkoztam. A nyelv lassan már a fülemhez simul, sok mindent megértek, és tanulok is, nemcsak angolul, ahogy a család minden tagjával beszélek, hanem az ország nyelvén is.
Ha visszatérsz, vár rád a negyedik év, majd pedig a hivatás választás.
Újságírást szeretnék tanulni, ezt már elsős koromban eldöntöttem, és nem szeretem feladni az álmaimat.
