A svájci székhelyű Pékek Világszövetsége 2001-es kongresszusán döntött úgy, hogy október 16. legyen a kenyér világnapja. A világnap célja, hogy bemutassa a világ legfontosabb élelmezési cikkének – az életfontosságú ásványi anyagokat tartalmazó, fontos energiaforrásnak –, a kenyérnek a jelentőségét. A világnapot már közel 30 ország ünnepli elsősorban karitatív jelleggel, mivel ezen a napon a pékek adományaikkal segítik a rászorulókat. Az ünnep alkalmat ad arra is, hogy a pékek áldozatos munkájára és a kenyér jelentőségére a nagyközönség figyelmét is felhívjuk, bemutassuk a történetét, rámutassunk arra, hogy épp most zajlik a nagy munka, az őszi kalászos gabona vetése...
Mit is jelent a gabona?
Az internetes lexikon szerint azoknak a pázsitfűféléknek az összefoglaló elnevezése, amelyeket táplálkozás céljára felhasználható magjaik miatt termesztenek. A gabona tehát mag, a magyarázó szöveg szerint ősidők óta az emberiség fő táplálkozási elemei közé tartozik. A magyar nyelv nem hagy kétséget afelől, hogy a mag egyenlő magával az élettel, a magba zárt kozmikus energiával.
Kenyeret azóta fogyasztunk, amióta az emberiség létezik. Sőt, az előember is evett gabonamagvakat, a tűz megismerése után már meg is pörkölték azokat, könnyebb rágás végett zúzták, s az összeállt elegyet forró kövön felejtve kisült az, ami már kenyérnek mondható. Hamar rájöttek, hogy tápláló, erőt adó, jóízű, minden korosztály számára fogyasztható étel a kenyér. Eleinte az égiek segítségének tudták be, hogy kásaféle anyaguk kenyérré változott és annak keletkezési helyét, a kezdetleges tűzhelyet is vallásos áhítattal övezték. A kenyérrel kapcsolatos vallásos érzület mindmáig fennmaradt, más okból azonban, mint az ősember idejében. A keresztény ember számára a kenyér a megváltó teste, lévén, hogy így nyert kinyilatkoztatást.
A tudósok szerint Egyiptomból származik a kelesztett tészta, és ugyanitt voltak az első pékek, akik hivatásszerűen készítettek kenyeret értékesítésre. A pörkölt gabonamagvak fogyasztása mindeközben megmaradt napjainkig. A pörkölt mag azonban kemény, úgy a kisgyermekek, mint az idősebbek részére nehezen fogyasztható, míg bármely típusú kenyeret, mely a világ bármely részén készül, az egészséges szervezet elfogadja. Földrészünkön a rómaiak már ismerték a fehér és a barna kenyeret, a városokban forgalmas pékségek működtek. A munkálatokat jó fizikumú rabszolgák látták el. A gazdagok szinte kizárólag fehér kenyeret ettek, megfosztva magukat a rozs, árpa és egyéb gabonák adta jó élettani hatásától. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a bort ólomedényben tartva fogyasztották – az ólom ugyanis édes ízt kölcsönzött a bornak, – könnyen kialakult náluk hiánybetegség és mérgezéses tünetek, melyek például a császárok eldegenerálódásának fő oka lehetett.
A kenyér becsben tartása, tisztelete még a 20. században is elevenen élt (pl. Isten áldása néven emlegették; nem volt szabad rálépni, eldobni, ha leesett a földre, meg kellett csókolni, de legalább ráfújni). A kenyér megszegését és fogyasztását szabályozó előírások és tilalmak is részben e tiszteletet tükrözik, részben bizonyos célok elérését szolgálják (megszegés előtt keresztet kell rá rajzolni, a megkezdett karéjt végig kell enni).
Az elmúlt években a leleményes kufárkodók azzal ámították a nyilvánosságot, no meg persze a termelőket, hogy az itt megtermelt búza rossz minőségű, hiányos a beltartalma... Mindezt azért tették, hogy leszorítsák a felvásárlási árat. Tudni kell azonban, a Kárpát-medence éghajlata és termékeny földje olyan gabonát képes teremni, amiből a kenyér messze földön fogalommá vált. Az itt termett gabona sikértartalma igen magas, tápértéke kiváló. A kenyérliszt az összes feldolgozóipari igényt kielégíti, s mivel ma is a legfontosabb táplálékunk a kenyér, az itt élő népek a szerencsések közé tartoznak, mert, ha más nem is, de kenyérből jut(ott) mindenki asztalára... Legalábbis eddig. De a helyzet rohamosan változik. A napokban hallottunk, hogy Nišben, az ország nagyságrend szerinti harmadik városában, azok, akik népkonyákban táplálkoznak, kérték az ottani magánpékektől, hogy az el nem adott, másnapos kenyeret ingyen osszák szét a szegény sorsúak között, amit a pékek el is fogadtak. Azt azonban már nem, hogy az előző napról megmaradt burekot is a pórnépnek adják... Állítólag azért, mert az effajta pékipari termék könnyen megromlik, és mérgezést okozhat. De lehet, hogy ezen a téren is hamar változások állnak be, az, ami egyszer helytelennek bizonyult, nem biztos, hogy az is marad. Mert az ország fővárosában jelen pillanatban 12 000 polgár túlélését biztosítják a népkonyhák, a szemeteskukák pedig további ezrekét...
Az elmúlt években nálunk rohamosan csökken a búzával bevetett terület nagysága. És ez nem véletlenül történik így. A búza felvásárlási ára rendszerint olyan alacsony, hogy még a termelés költségeit sem fedezi. Persze, a szociális nyugalmat valahogy meg kell őrizni – az olcsó búzából, olcsó lisztből, aránylag olcsó kenyér sülhet ki. De ez csak az egyik ok, a másik talán éppen az, hogy az ország uniós felzárkózása során elfogadott egyezmények kvótákat szabtak egyes mezőgazdasági termékek termelési szintjére, exportjára. Közben körvonalazódik, búzatermelésünk nemhogy exportra, de még a hazai szükségletek kielégítésére sem lesz elegendő, ha így folytatódik. De az aszály közbeszólt. A gazda a jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok mondás ismeretében gyorsan kiszámította, jelen esetben érdemesebb búzát vetnie, mintsem kapás növényeket, mert a kenyérgabona előbb lekerül a földről, mint a kukorica, a napraforgó vagy a szója, így hát hamarabb pénzhez is juthat, még ha kevesebb jövedelem lesz is belőle, mint a felsorolt növények esetében, s az aszály sem károsíthatja annyira, mint a kapásokat. Így hát a napokban ismét szorgalmasan futkosnak a határban a traktorok, amelyeken tárcsák, vetőgépek láthatók, amiből könnyen következtethető, sokkal nagyobb területen kerül az idén a földbe a búzamag, mint tavaly... és, ha az égiek is úgy akarják – lesz jövőre is kenyerünk.
