Talán már az első városok megalakulását követően megjelenhetett az elhagyott, kisebb és meghittebb, lehet, hogy emberibb közösség elvesztése táplálta nosztalgia, az idilli kép kialakulása a faluról. És ennek az idillnek folyton volt utánpótlása, hiszen a városok évszázadokon át a falvakból töltekeztek fel, nemcsak élelmiszer szempontjából, hanem csúnya kifejezéssel élve emberi anyag szempontjából is. A városok nyilván nem azért nőttek nagyra, sőt egyes esetekben túl nagyra is, mert ott nagyobb lett volna a természetes szaporulat, hanem egyszerűen a bevándorlás miatt. A városok varázsát talán az is növelte, hogy a többség, a jobbágyok számára elérhetetlen volt egészen addig, amíg fel nem szabadultak. Utána persze bebizonyosodott, hogy közelről már korántsem olyan csillogóak, sőt koszosak és nem is teremnek mindenki számára babérokat.
A falusi idillnek azért volt némi valós alapja is. A kisebb közösségben, ahol mindenki mindenkit ismert, talán mégis könnyebb volt eléldegélni és nem éhezni, mert valamelyik ismerős csak megszánta az elesettet. Egy kicsit belekóstolhattunk mi is a falu előnyébe a bombázások idején, hisz akinek volt egy kis megművelt kertje a háza körül, meg néhány jószága, már remélhette, hogy éhezni mégsem fog. Ha csak ezen múlik, akkor túléli az ínséges időt. A városokban ilyesmire nem volt lehetőség, s a városiak jó része természetszerűen nyúlt vissza falusi gyökereihez s próbálta beszerezni a legszükségesebbeket. Nem mindig előnyös persze az, amikor mindenki mindenkit ismer, de az emberi közelség mint szociálpszichológiai tényező egészen biztosan a falu mellett szól. Ez a tényező, amely megkönnyítheti az ember mindennapjait a városok nagyságával arányosan csökken. A városoknak azonban mindig is megvolt a maguk gazdasági előnye: az emberek hamarabb találtak maguknak munkát és az rendszerint többet is ért, mint a falusi alkalmi munkák bármelyike.
A városok talán az általuk kínált lehetőségek miatt mégis folyton gyarapodtak, néha olyan mértékben, hogy az út-, a vezetékhálózat (infrastruktúra) nem tudta követni a rohamos növekedést, s időről időre teherré váltak önmaguk számára is. Az mindig is világos volt, hogy a falvakat mindenekelőtt a mezőgazdaság támogatásával lehet megtartani, valamint azzal, hogy a falusi lakáskörülmények ne nagyon különbözzenek a várositól: legyen vezetékes víz, szilárd útburkolat, gázvezeték… És ami talán a legfontosabb, falun is akadjon munkalehetőség, legyen egy-két üzem, ahol a mezőgazdaságban munkát nem találók elhelyezkedhetnek. Ezek az intézkedések (a hetvenes és nyolcvanas években az úgynevezett „zöld hitel”) korántsem állították le a városokba történő költözést, de kétségtelenül lelassították. Falun is jól meg lehetett élni, sőt sokan kétlakiak voltak: a gyári munka, vagy a birtokon eltöltött nyolc óra után a saját két-három hektárjukat is megművelték, jószágot tartottak. Ez volt az egyáltalán nem megvetendő pótjövedelem.
Nem szeretnék vészmadár lenni, de úgy látom, hogy a privatizáció, főleg a mezőgazdasági területek és kapacitások magánosítása és az ehhez párosuló agrárpolitika teljes egészében ellehetetleníti a falvakat. Képletesen szólva: a falvak talpa alól úgymond kihúzták a megtartó termőterületeiket, akkora latifundiumokat összpontosítva néhány ember kezében, amilyeneket egyetlen eddigi rendszer és ország ezen a vidéken nem tett meg, még talán reneszánsz királyunk sem adományozott ekkora területeket legközelebbi hozzátartozójának. A városi gyárak mindegyikében sem folytatódott a termelés úgy, ahogyan korábban, sok a csődeljárás, a bezárt gyárkapu, de a magánosítás legnagyobb vesztesei kétségtelenül a falvak, itt a legtöbb a munkanélküli, és ami a leglesújtóbb, még perspektíva sem látszik, még remélni sem lehet az elhelyezkedést, a munkalehetőséget.
Nemrégiben olvastam a Vreme egyik riporterének írását, aki szülővárosában, Užicében járva lépten-nyomon a lepusztulás jeleit látta. Kell-e akkor nekünk csodálkoznunk azon, hogyan néznek ki falvaink, hogy mind több a romos ház, sőt azt is tapasztaltam, hogy az ilyen félig összedőlt házakban is élnek emberek. És kell-e csodálkozni azon, hogy mind később vagy egyáltalán nem házasodnak a fiatalok? Ahogy mondják, mire fel vállaljanak még esetleg gyereket is, éppen elég nekik a saját kilátástalanságuk.
Országos viszonylatban csak néhány nagyváros és vidéke látszik perspektivikusnak. Elsőként természetesen Belgrád, a főváros, Újvidék, a tartományi székhely, Niš és Kragujevac és talán ide lehet sorolni Szabadkát is, a határ és a határ menti forgalom miatt. Ezekben a városokban a multik is látnak lehetőséget és be is ruháznak, de a fejlesztési pénzek nagy része is ide folyik, hisz a falvak nemhogy a beruházásokhoz szükséges önrészt, de még a tervek kidolgozását sem tudják vállalni. Az említett nagyvárosok gyarapodását látva talán az a téves kép alakul ki, hogy növekvőben az ország, csakhogy ennek ára az elnéptelenedő dél-szerbiai falvak és a lassan kiüresedő vajdasági falvak is. Ez viszont nagymértékben felgyorsíthatja a népességcsökkenést. A falu feltöltő ereje nélkül egészen biztosan a városok is apadni kezdenek, hisz a természetes szaporulat, a valamivel jobb körülmények ellenére, ott sem mutat kedvezőbb adatokat. És ezzel le is zárul a központosítás ördögi köre.
Nekünk, vajdasági magyaroknak külön is fontos lenne a falvak fenntartása, hiszen egyedül ezek a környezetek tudnák pótolni a megállíthatatlan elvándorlást, a beolvadást és az állandó fogyatkozást. Ha nem sikerül a belgrádi kormányt rábírni az olyan gazdaságpolitikai lépésekre, amelyek megállítják a jelenlegi falurombolással is felérő állapotokat, esetünkben az elkövetkező esztendők még gyászosabb következményekkel járhatnak, mint Dél-Szerbiában.
